EDÓ ADÓ
Siculo-Hungarian of Transylvania
Gergely Edó utolsó frissítés: 13:44 GMT +2, 2013. február 15.Számomra az, hogy ki/mi a magyar, sosem volt kérdés, feleltem. Talán ez kisebbségi helyzetemből is fakadt? boncolgattam. Mert ott egy nagy vetítővászon, amin tisztán látszik, hogy nem olyan vagyok, mint a másik?
Egyszerre értettem, hogy ez miért is van így, és hitetlenkedtem. A csoport vezetője lelkendezve újságolta (mint annak idején, gyerekkoromban a szüleim), hogy sikerült megszereznie egy eredeti Benedek Elek történelemkönyvet. Aztán az én ámuldozásaimat beszéltük meg. Számomra az, hogy ki/mi a magyar, sosem volt kérdés, feleltem. Talán ez kisebbségi helyzetemből is fakadt? boncolgattam. Mert ott egy nagy vetítővászon, amin tisztán látszik, hogy nem olyan vagyok, mint a másik? Miközben ezen töprengtünk, tovább mesélték, hogy az átlag magyar tudatot annyira kilúgozták, a lelkét annyira megtörték, hogy szorong, mert nem érzi a gyökereit, elvágták tőle, nincs, ahonnan táplálkoznia. Visszautaztunk Mária Teréziáig, a finnugor elméletekig, vissza a XIX. századba. A magok, amiket akkor elvetettek, bizony mind kikeltek, állapítottuk meg. S bár lábunk nyaldosta a csodálatos Adria, mégis, éreztük a sötétség erejét. Tapintható volt.
Aztán ismét hozzám kanyarodtunk vissza. Arról a tartásról beszéltek, amit bennem éreztek, arról a nemzeti öntudat nyugalomról. Nem tudom pontosan, honnan van ez, vontam meg a vállam. De az biztos, hogy általában nincs bennem félelem és féltés. Annyi nép átutazott már a magyar népen, beolvadt vagy csak tömegpusztított, és lám, még mindig itt vagyunk. Valami csodálatos, szinte mesebeli módon őrződünk meg. Látszólag megfogyatkozunk, majdnem eltűnünk, aztán, mint egy búvópatak, valahol máshol bújunk elő, új ízárnyalatokkal gazdagodva. Meséltem nekik arról, hogyan neveltek a szüleink, hogyan mesélt kiskorunkban történelmünkről apám, és, bár akadémiailag jóváhagyott igazságokat nem róttunk a horvát sziklákba, az a kúszó sötétség közben valahol lemaradozott.
Nos, apám, aki székely ember, olyan faluba nősült, ami egy kicsit leszakadt a tömbszékely vidékről. Ma szórványnak mondjuk. S bár alig ötven kilométernyi a távolság a két falu között, mégis mindig érződött, most is érződik rajta, hogy ő valahogy más. Más a tartása, a beszéde, a szemének csillogása, s főképp az eszének a járása. Sokat mesélt, s miközben mesélt, meg-megállt egy-egy szónál, játszott vele, felkapta, ízlelgette, megforgatta, megnézte. Ösztönösen bontotta gyökre a szót, rácsodálkozott a benne szunnyadó vagy magát egyértelműen megmutató képre, és új szót teremtett belőle. Ezt az új szót is felkapta, megcsillantotta, aztán a következő pillanatban el is felejtette. Nem volt szüksége szókuporgatásra, tudta, nála a varázskalap, akkor és ott teremt vele, amikor és amit akar.
A magyar nyelv szólásai, mondásai, szófordulatai és közmondásai nálunk nem gyűjteményekbe szedve porosodtak a polcon, hanem ezekkel éltünk, ezek által nevelődtünk bele valami olyan rendbe, amit nem most izzadnak ki magukból Brüsszelben.
Ha gyermekként belekotyogtam a felnőttek dolgába, ülj le tokány, ne rotyogj volt az intő szó. Ha egyáltalán mit is kerestem ott, nemhogy még okoskodjam is, gyermek vagy, gyapjat szarjál, s abba takarózzál, ha elfutott velem a ló, ülj bennebb, mert kiesel a szekérből, ha ágáltam, vigyázz, mert beleesik az eső az orrodba. A hazug embert hamarább utolérik, mint a sánta kutyát sem könyvből kellett megtanulnom, mert a legnagyobb családi perpatvarok a hazugságok vagy a tetteink nem vállalása miatt voltak. Bármi mást sokkal könnyebben elnézett nekünk, mint a hazugságokat, mert, figyelmeztettet minden alkalommal, aki hazudik, az lop is.
Amikor már nagyobbacska koromban egyszer kettesben gyalogoltunk haza a mezőről - a mezőben az oda - és hazavivő utat szerettem a legjobban, mert ráérősen lehetett beszélgetni a jó levegőn -, a tanulmányaimról, előrehaladásaimról, a mi leszek, ha nagy leszekről beszélgettünk. Büszkén fitogtattam, hogy én már mi mindent tudok, s kijelentettem, bizony, minden ember a maga sorsának a kovácsa. Amikor vártam annak elismerését, hogy én ott városon lám, hogy megbölcsültem, apám egy darabig hallgatott, majd csendesen megjegyezte, van, amikor az igaz, hogy az ember a maga sorsának a kovácsa, és van, amikor az, hogy ember tervez, Isten végez.
S bár ő is pont úgy ember, mint bárki más, ezért pont úgy gyarló, mint mindenki más, számomra egész élete a szabad, szuverén ember üzenete volt. Aki úgy szabad, hogy közben állandó kölcsönhatásban marad a körülötte levő világgal. Úgy működik, mint egy láthatatlan labor, a világból a silányat fölveszi, magában azt átminősíti, és megnemesítve adja azt a világnak vissza. Akár a kenyeret, amiből mindig többet pakolt, mint amennyire neki magának szüksége volt, hogy ha netán hosszúra nyúlott a munkanap, hazafelé legyen amit megosztania többnyire más nemzetiségű munkatársaival.
Talán ez az, ami azt a nyugalmat adja, amire a táborban rácsodálkoztak. Ennek a minőségnek a tudata. A szellemi fénynek a természete, ami a sötétséget, jelentkezzen az akár világéjszakányi mennyiségben, szétoszlatja.
Bukarestben majdnem három évig volt egy román élettársam. A tökéletes férj, apa, társmodell, minden, amire a nők úgy általában vágynak. Mégis, eddig életem egyik legkietlenebb és legtöbb félelemmel terhelt időszaka volt. A látszólagos boldog hétköznapok mélyén egy szüntelen NEM zakatolt. Bátrabb pillanataimban elküldtem a fiút azzal, hogy nem ért engem. Mindig visszajött. Kerestem a kérdést magamban, mit nem ért belőlem? A nyelvem, a rendem, az észjárásom, a lélekjárásom, a gyökereim, az erőforrásaim, a rezdüléseim, egyszóval semmit, ami számomra lényeges. Mégsem volt erőm kilépni a kapcsolatból. Ennyi idő után hozzá tudok nyúlni ahhoz a fájdalmas ponthoz, ami végül is ennek a lelki pokoljárásomnak a fordulópontja volt. Unokaöcsém keresztelőjén táncoltunk. Vegyes keresztelő volt, így román zene is szólt. Én a fiúval táncoltam, apám ült, kissé már becsiccsentve, és minket nézett. Nem szólt bele a kapcsolataimba, elbeszélgetett velem róluk, de szabadon szerethettem. Ám ekkor, tánc közben, amikor egyszer rápillantottam, azt mondta: oláhné. A zene dübörgött, mindenki beszélt, kacagott körülöttünk, mégis tisztán, pontosan értettem, amit mondott. Mert a szíve mondta a szívemnek. Nem tudom elmondani, mi volt akkor a tekintetében.
De ott, abban a rajtunk kívül senki által nem látott, hallott, érzékelt pillanatban egy másodpercre megállt az idő, kitágult és megmutatta magát az a minőség, ami belém magyarként van kódolva. Ott, akkor, egy nagy válaszúthoz érkeztem: megyek tovább ezen az úton, ami az önáltatás, az idegenség és a hamis elméletek útja, tönkretéve ezzel magam és eljövendő családomat, vagy mindennek a látszatbiztonságnak hátat fordítva beleugrom a kinti bizonytalanságba, rábízva magam a benti megtartó erőre? Ez utóbbit választottam.
Pár hónapra rá sírva búcsúztattam a fiút, aki kedvesem volt, mert kedves volt a szívemnek, de nem volt a párom, lelki-szellemi társam. Kívántam neki, hogy találjon magának egy ügyes román menyecskét, akivel értik, érzik egymást. Utána pár hónapon keresztül csak Bartókot és Kallós Zoltán gyűjtéseit hallgattam. Lábadoztam.
Ha a hazugságok megbetegítenek, az nem is olyan rossz. Nagyobb rossz az, ha már meg sem betegítenek. Csak kilúgoznak, elsivárosítanak. Előbb említettem az elméleteket. Gyakran kérdik tőlem, mi a véleményem a finnugor rokonságról. Véleménykutatások helyett hívjuk a gyermekeket a szavakkal játszani. Egy pillanatra higgyük el, hogy nyelvünknek nem csak töve van, hanem gyöke is. Menjünk oda a gyermekkel és játsszunk. A gyermek tisztán látja és érti, miért unokatestvére a törnek a dara(b), a gondnak a gondolat és a gondoskodás, hogy a szenvedés és a szenvedély miért fogja egymás kezét. S ha közösen, közelebbről, nem közömbösen, hanem mint akiknek közük van a saját nyelvükhöz, megnézik a szeretet gyökét is, akkor már érteni fogják azt is, mint csinál a gyermek, amikor éppen szertelenkedik. És már soha nem fogja véletlenül sem azt hinni, hogy holmi léleg lélekzik, nem pedig a lélek. Ha utánanézel azoknak a szavaknak az eredetének, amelyeket szinte játszva, a nyelv belső logikájának, szerkezetének és rendjének köszönhetően újból szóteremtésre használhatsz, nagyon sokról azt fogod találni, hogy minimum hottentotta eredetű.
Elbizonytalanodsz? El. Mert egyfelől ott vannak a rangosok, akik megmondják a tutit, másfelől a nyelved, ami olyan, mint egy csodavirág, ha csak egy kicsit is odafigyelsz, feltárja mélyebb, nem is olyan nagyon rejtett értelmeit. Kinek hiszel?
Ha mások mondanák meg számomra, hogy ki/mi a magyar, és honnan szedtük-vettük a nyelvünket, főhetne a fejem. Ha azt hinném, amitől néha, zavarodottabb perceimben hajlamos vagyok bepánikolni, hogy csak a demográfia dönti el a népek sorsát, akkor az azt jelentené, hogy figyelmem csak az én kis életemre irányulna (csak egy gyermeket szülve, köthetném is fel magam), nem pedig évezredek távlatára, és arra a minőség-magra, ami őrzi a csírát. S ha azt hinném, hogy csak nyelvében él a magyar, akkor érzelgőssé válnék, mert elfelejteném, hogy édes anyanyelvemet még édesanyám mellén az anyatejjel szívtam ugyan magamba, de nemzeti öntudatom az apám nemzette belém. S bár a trendi az egyből globális és egyből egész emberiség és egység és minden, én mégis, a magam maradi módján úgy gondolom, bizonyos lépések nem átugorhatóak. Az egyetemes ember azért szuverén és szabad, mert ott legbelül, önmagában a helyén van, tudja, honnan jön, és látja, merre tart.
A cím forrása: Kőrösi Csoma Sándor írja magáról
Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!