EDÓ ADÓ
Horas non numero
Gergely Edó utolsó frissítés: 11:28 GMT +2, 2012. december 27.Az baj, ha a tudatosítást egy dátumhoz kötjük. Ha ma nem lesz világvége, ha a holnapot megérem, akkor tudatosabb, felelősebb életet élek. Ez olyan, mint a kamaszkori holnaptól nekifogok tanulni. Az a holnap soha nem jön el.
Akinek van kisgyermeke, vagy sokat mozog aprócskák között, tudja, állandóan megkaphatja azt a kegyelmet, hogy az örökkévalóból hírt kapjon. Mert a gyermek ott él, az örök jelenben, és számára az összes, idővel kapcsolatos szó csak arra jó, hogy valamiképpen fitogjon és kísérletezzen vele a mintha tudnánkok és mintha értenénk mezején. Nem számolja sem a derű, sem a ború óráit, nem számolja az órákat.
Régebb szerettem hangoztatni, horas non numero, nisi serenas, csak a derű óráit számlálom. De most, ahogy beugrott, rájöttem, igazából azokat sem. Amikor a jelen felszínre hoz valami régi, meg nem oldott, át nem világított dolgot, valami olyat, ami megakadályoz abban, hogy az itt és mostom gördülékeny és tiszta legyen, akkor vele együtt jön a történet is, a mese, az, amibe ágyazva el tudom mondani, elsősorban önmagam számára próbálva azt gondolatok szelébe fogni, hogy aztán elereszthessem. Sem a nosztalgiázásnak, sem az ábrándozásnak nem vagyok híve,
mindkettő oda visz, ahol semmi keresnivalóm.
Ha egyáltalán van keresnivalóm, akkor annak az iránya a hetedik, én így nevezem azt, ami a befele irányt jelöli. A kifele hat azért van, hogy betájoljam magam ég és föld között, a befele pedig, hogy betájoljam magam az öröklétben, az örök pillanatban. Számvetéseim közben soha nem éreztem úgy, hogy bármiről lemaradtam volna vagy lemaradnék. Sem akkor, amikor lyukas zsebbel tanítottam éhbérért, sem akkor, amikor bőségkosaramból másoknak is bőven jutott. Sem akkor, amikor szilánkokra törten szedegettem magam össze a kicsikanállal, sem akkor, amikor gömbfényben csendelt a lelkem. A katasztrófák, egyéni vagy világnyi, jönnek-mennek, a történet azért tört, hogy meg tudjon nyilvánulni, ki tudjon törni a történés.
Lehet számigálni, spekulálni, hogy lesz-e világvége vagy sem.
Mindig lehet találni valami félni, rettegni vagy remélni valót. Ugyanakkor lehetne úgy is, hogy amilyen gyakran csak sikerül, tudatosítjuk, felelősek vagyunk az életünkért és mindenki más életéért is, hogy gondolataink, szavaink, tetteink következményei nem véletlenszerűek, hogy egyszerre vagyunk állandó mag és termés, a transzcendens csatornái és mégis teremtői.
Az baj, ha ezt a tudatosítást egy dátumhoz kötjük. Ha ma nem lesz világvége, ha a holnapot megérem, akkor tudatosabb, felelősebb életet élek. Ez olyan, mint a kamaszkori holnaptól nekifogok tanulni. Az a holnap soha nem jön el. De a most, az mindig most, a döntés teljes szabadságával, hogy kirohanok belőle, a múltat csalogatva vagy a jövőt hajkurászva, vagy beleereszkedem, mindegy, hogy tó csendes tükre vagy zavaros víz éppen és megmártózom benne, odaadom magam, hagyom, hogy legyen, hagyom, hogy legyek.
Hatalmas játék ez, és most már nem akarok kiszállni a buliból. Továbbra is kedvencem mind József Attila, mind Szilágyi Domokos, de én már nem akarom ezt a játékot idejekorán befejezni. Túl nagy a tét ahhoz, hogy félelemből ne játsszam végig. Melyik végig is...?
Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!