EDÓ ADÓ
Szolgálóból fő kávékóstoló
Gergely Edó utolsó frissítés: 12:17 GMT +2, 2012. december 10.Azt hittem, bébiszitter leszek. De a bébi ritkán volt otthon, napközibe járt. Az én dolgom az volt, legyek otthon, amikor a két kiskamasz fiú hazaér az iskolából, és takarítsam ki a házat. Fél év után már köszöntek is, nem csak böffentek.
Kirakták a húszféle tisztítószert és megmondták, melyik nap kb. mit csináljak, mivel, hogyan. Ez eleinte így is történt, annyi különbséggel, hogy a húszféle tisztítószerből használtam kettőt. Aztán még egy hibaüzenetet kidobott a rendszer(em). Miután a fiúkkal köszönőviszonyba kerültem, kezdtem azt érezni, hogy talán nem is utálnak annyira.
A kisebbik ügyes szakács volt, gyakran sütött finomakat. Azt azért szégyellte volna, hogy nevemen szólítva meghívjon a sütijére és egy kávéra, de, amikor készen lettek a finomságok, elkiáltotta magát, kész a kávé. Egy idő után főleg olyankor történt ez, amikor a bátyja nem volt otthon, csak mi ketten. Ilyenkor én hagytam csapot-papot, porszívót, vasalót és rohantam kávézni. Másfél-két órás kávézások voltak ezek, akkora beszélgetésekkel, hogy az eget meszelték, a világot átérték. Általában kedélyes semmiségekkel kezdtük, aztán szerre eljutottunk a drogokig, alkoholig, szexig, a mi leszek ha nagy leszekig.
Nem tudtam eldönteni, ez most az én dolgom-e, vagy sem.
Hogy ezzel most átveszem-e a szülő helyét, szerepét, vagy csak a tanárok, iskolapszichológusok munkáját egészítem ki. Házimunkámban ennek persze a csap és a pap látta kárát, ott ácsorogtak félig koszosan, mikor, ahogy hagytam, mert, amire a kanyargós kávéduma végére értünk, általában már igen kevés időm maradt. Csodálkoztam, hogy a szülők soha bele nem szólnak abba, miért nem olyan a ház, mint egy pohár, hiszen mégiscsak ezért (is) fizettek (volna). És azon is csodálkoztam, hogy egyre gyakrabban felejtik el, amit a kalendáriumba írtak. Egy idő után a szülőkre telefonáltam a munkahelyükön és figyelmeztettem őket, hogy ma szülőértekezlet van, holnap kutyaoltás, holnapután születésnap stb.
A második év decemberében is megvették a kalendáriumot. Nem írtak bele semmit, csak kiakasztották a falra. Gondoltam, biztosan majd januárban írnak bele. Amikor ősszel eljöttem, még mindig üresen állt. Valahogy már nem féltek attól, hogy esetleg elfelejtenek valami találkozást, hogy a dolgok nem pont úgy fognak alakulni, ahogy előre eltervezték, hogy hibák támadnak a rendszerben és esetleg az egészet újra kell írni.
A ház úgy nézett ki, ahogy, gyakran mi is benne, néha egészen szépen levetettük a frakkot. Válságok söpörték végig őket, amiknek akarva, akaratlan, én is valamelyen szinten, már csak a gyermekek miatt is, főleg a családi kávézások közben, részese voltam. Érzelmi viharok tépáztak meg, amiket, főleg amikor az esti vagy a reggeli kávézások otthon értek, egyáltalán nem titkoltam előttük. Eredetileg azért alkalmaztak, hogy sokat takarítsak és vigyázzak egy kicsit a kicsire. Errefel keveset takarítottam és sokat vigyáztam a nagyo(bba)kra.
A kicsire nem kellett vigyázni, ő még tudott vigyázni magára.
Amikor végül elbúcsúztunk egymástól azt mondták, hogy eleven lett tőlem a ház. Kiszámíthatatlanabb, hangosabb és mozgalmasabb, mint addig volt. Gondolkodtam rajta, hogy ezt most bóknak vegyem-e, hiszen tudtam, mi az, amit nem végeztem el, mi az, amit csinálhattam volna sokkal jobban. Aztán rá egy évre, amikor meglátogattam őket, a soros bébiszitter éppen pucolta az ablakokat. Panaszkodott, hogy milyen sokat kell dolgoznia. Pucolta mindazt a csapot és papot, amit én mindig otthagytam a kávék kedvéért. Én pedig azután is, hogy tőlük eljöttem, gyakran kávéztam velük, főleg a középső gyermekkel, álmomban.
Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!