EDÓ ADÓ
Kis háborús tudósítás
Gergely Edó utolsó frissítés: 10:19 GMT +2, 2012. október 19.Te is CFR-es vagy? Én is az vagyok, tizenhárom éves korom óta. Ott nőttem fel a galériában. Hét órán keresztül hallgatjuk ezt, mint egy rossz lemezt.
Ahogy fogy az Írországban élő fiatal srác unikumos üvegéből a boldogság, úgy meséli féloldalnyi élettörténetét egyre trágárabbul, egyre agresszívebben. Gyakran pénz és élelem nélkül ment el a szurkológárdával, akár az ország másik végébe, aztán, amikor rájött, hogy ha szurkolni nem is, de kocsira, nőre mégiscsak kell pénz, Írországig dolgozni.
A sűrűn és nyomatékkal harsogott Isten bassza megeket a faszomba felkiáltásai húzták alá. CFR-es vagyok, nyomatékos szó, és kolozsvári, aláhúzás. És tovább, imádom Kolozsvárt, gecci kolozsvári vagyok, egy hétig inni és verekedni fogok. Nem hiszed? Tedd ide a kezed, nézd meg. Most fejellek le, ha akarom, baszd meg, s nem tudom, mi marad a fejed helyén. Legfennebb két napra bevisznek, na és, belefér a szabadságomba. Kolozsváron nem nagyon van ellenfelem. A barátaimnak szoktam is mondani, ellőttétek az életeteket. Mind droggal kereskednek, lopnak. Én dolgozom. A bőröndben ott egy üveg wisky, a legjobb fajtából, a fateromnak.
Eleinte románul hallgattuk a hőstörténetet,
aztán, miután Feketetón megállította a buszt, mert neki pisilni kellett, s a sofőr felvett egy cigány zenészbandát, már magyarul. Hirtelen meginspirálta a megnőtt létszámú közönség. Próbáltam kinézni a fejemből, a buszból, de kint csak az orrunkig ködös éjszaka, bent csak bűz és a CFR istene.
Kétségbeesésem hol harag, hol gyűlölködés váltogatta. Eszembe jutott, hogy amikor Kolozsvárra költöztünk, megdöbbenve tapasztaltam, a kolozsvári férfiak közül sokuknak elsősorban CFR identitásuk van. Nem magyarok, erdélyiek, netalán kolozsváriak, se nem nőtlenek vagy családapák, hanem mindenekelőtt CFR-esek. A közösségi igény megvan, de arra már alig, vagy egyáltalán nem emlékeznek, hogy férfiként mi dolguk a világban vagy egy közösségben. S ha ez néha be is villan, ezt azért ciki lenne bevallani, vállalni.
Inkább nyíltan imádják a foci istenét,
az olyan férfias. Nem számít, hogy az egész foci már szintén csak egy nagy szemfényvesztés, átverés, hogy már nyíltan csak az üzletről és a pénzről szól, már nem sok köze maradt a játékhoz, mert csak az számít, hogy valami olyan közösséghez tartozzunk, ahol lehet dicsekedni a hozzátartozásunkkal, a témát érintve rögtön férfiasan szót érteni, eldönteni a másikról, hogy barát vagy ellenség. A házi oltár helyén ott diktál a tévé, a templom helyén a stadion.
Az már fel sem tűnik, hogy esetleg kikopik mellőlük az asszony, hogy kikopik saját életük a kezükből, s saját vörös sáljuk egyre szorosabban tekeredik nyakukra. Ártatlanul néznek körül, hiszen ők csak egy kicsit szórakozni akartak, a családért agyondolgozott nap után élni azzal, ami jár nekik, a legalább ennyiükkel. Csakhogy nem mindegy, milyen emberekkel éled meg a legalább ennyidet, kikkel vállalod a tömeglényi közösséget, s eszmepótlékként mit állítasz figyelmed középpontjába.
Lassan letelt a hét óra, s én csak gyűrtem magamba a mérget, a dühöt. Indulata, amellyel a srác a CFR mellett kitartott, bennem tovább fodrozott. Amikor a Monostoron leszállt, arca ragyogott, tizennégy hónap után végre hazaérkezett, haza a monostori panel ötödik emeletére, ahol apja, anyja várja szeretett fiát, aki, lám, milyen ügyes ember lett, Írországban dolgozik, sokat keres. Én is hazaérkeztem, összetörten, mintha éppen jól megraktak volna.
Aztán aludtam rá egyet és megértettem,
háború nem akkor van, amikor, hanem, amikor harcba szállsz. Belesétáltam a csapdába, nyíltan nem mertem és értelme sem lett volna ezzel a két lábon járó hústoronnyal vitába szállni, de hét órán keresztül mégis, ha csak gondolatban is, a szó szoros értelmében összetettem az eszem egy olyan emberrel, aki még akkor sem józan, amikor igen. Miben voltam hát különb, mint ő? Indulataimban, negatív gondolataimban, az ösztönös, sötét, megzabolázatlan erőimnek való kiszolgáltatottságomban legalábbis nem sokban különböztem.
Háború van, mindegy, hogyan nevezzük, hidegnek vagy melegnek, keletinek vagy nyugatinak, kintinek vagy bentinek. A béke pillanatai igen ritkák. Mert ahhoz el kellene fogadni a háború tényét. Azt, hogy van, hogy most ez van, nem pedig ellenállni neki, cáfolni, rejtegetni, félni tőle, szítani, csinálni. És akkor nem várnánk, hogy valaki hozza már el nekünk a békét, hanem bármelyik pillanatban mi magunk vissza tudnánk húzódni lelkünk babérligetébe.
Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!