2020. szeptember 25. péntekEufrozina, Kende
Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város
edo.transindex.ro

EDÓ ADÓ

A házikenyér nyelve

Gergely Edó utolsó frissítés: 11:25 GMT +2, 2012. augusztus 10.

Az erdélyi, kemencében sült házikenyérnek nincs párja, mondjuk, esszük, áldjuk. S mivel ilyen nagy a keletje, a házikenyér jó biznisz alapon sokan nekiláttak kiszolgálni az igényt.


Falumban a kapuk fölött szállingózó, az utcákon kacskaringózó friss házikenyér, kalács, tejfölös lepény illata jelezte az ünnep idejét. De ez akkor, amikor én még a mesében éltem, egészen kicsi gyermekként. Ahogy nőttem és lettem a faluhoz egyre hűtlenebb,


úgy kopott ki falumból is a mese.

A demokrácia meghozta a választási lehetőséget, egyre több és egyre silányabb kenyér közül választhattunk a boltokban, s a választások kényelmében az utca ünnepi illatai is egyre kopottabbak lettek: előbb a tejfölöslepény illata hullott ki az illatcsokorból, aztán a kalácsoké, végül pedig a kenyéré. Egyre nyugtalanabbul jöttem haza ünnepelni. Sejtettem, hogy kalandozásaim valahogy összefüggésben lehetnek az illatok és ízek rohamos romlásával.




Amikor ünnepkor nemhogy kemencében sült kalács nem került az asztalra, de még kemencében sült kenyér sem, már lappangani kezdett bennem a pánik. Nagyanyám még sütött, rendszeresen, pedig neki már nem volt kemencéje, de sütött a szomszédban. Édesanyám már csak lerben sütött. Nekem, már egy éve, még lerem sincs.

Nos, ezzel a folyamatos katasztrófával párhuzamosan alakult a falunkban is a házikenyér sorsa. Pár háznál megőrizték a kenyérsütés rendszeres szokását. Aztán, mivel egy igazi kenyérsütés sok fába, dagasztásba és időbe került, a házikenyér lassacskán már alig szerepelt a mindennapi kenyér-választások listáján. Visszaült szépen az őt megillető királyi helyre és ott trónolt. Luxuscikk lett. Olyan portéka, amivel a hazalátogató tékozlókat illik megvendégelni, a távolba-rekedteknek küldött csomag legvártabb darabja, kincs,


amivel az orvosokat még mindig le lehet kenyerezni.

Szerre végigkóstoltam az összes kenyeret, ami a még sütő házaknál készült, és ízlelőbimbóim letették a voksukat az egyik mellett. Évekig ez jelentette számomra A Kenyeret. Aztán, hála „jóakaróiknak”, nem adhattak el több kenyeret. De azért, persze, a jóakarok továbbra is folytathatták házikenyér bizniszüket, mégpedig nagyban. Kétségbeesetten kezdtem az újrakóstolást, de az egyik tippadt volt, a másik túl foszlós, a harmadik felfújt, a negyedik héja kemény, csak az egyik háznál volt ahhoz hasonló a kenyér, amit addig vettünk.




Tegnap este, amikor sok hőgutától izzó ember kevés árnyékban is elfér alapon összeverődtünk, fény derült a kenyérsütés titkára: egy nap egy, maximum két bevetés jóféle fával és rendes kelesztés, alapos, jó hosszas dagasztás. Nos, ahol ezt kispórolják a minél több házikenyeret gyártunk le, annál nagyobb lesz a profit menedzselési elvek szerint, ott a kenyérnek pénz íze van,


én pedig keserűen nyelem az átverést.

Most egyszerre két felkiáltójel fejem harangjában a nyelv. Az egyik lertelenségem, ami kemencéért kiált, a másik pedig annak a felismerése, hogy a falunkban egyre kevesebben beszélik az igazi, ízletes, lelkes házikenyér nyelvét, az idő – ami mindig a mi életünk ideje, és ezáltal az életünk – rászánásának a nyelvét.
Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!