EDÓ ADÓ
Online-ra kapcsolt kapcsolatok
Gergely Edó utolsó frissítés: 15:44 GMT +2, 2012. június 15.Szinte már utópia az offline találkozás, ami csak akkor jöhet létre, ha ez mindkét fél tudatos döntése. Még a legszemélyesebb találkozások közben is úgy kell az entertainment, mint egy falat kenyér.
Az első mobiltelefonom úgy lett, hogy a barátaim adták.
Nekik nem volt elég a megbeszélt találkozás vagy a spontán, kellett a biztos. Ez még Helsinkiben volt '98-ban, abban a városban, amelyet az egyik sulis prospektuson úgy reklámoztak, hogy ülnek az egyetemisták egy teraszon, előttük a kávé, fejükön az éppen napsütés, fülükön a mobiltelefon. De miért nem egymással beszélgetnek? - tűnődtem a kép láttán. Ez biztosan egy rejtett telefonreklám, döntöttem el, hogy aztán kiderüljön, hogy nem. Pontos helyzetkép volt.
Azóta lassan, de biztosan mi is utolértük őket, legalábbis telefonálgatásban. A zajszennyezés fogalmával csak most ismerkedünk. A finnek ebben is előttünk jártak. Amikor az elektronikus jegykártyákat bevezették, nagyon sokan tiltakoztak a csipogások ellen a zajszennyezésre hivatkozva.
Itthon még nem csipogunk,
de én is tiltakozom az ellen, hogy barátaim, ismerőseim, amikor velem találkoznak, hosszas telefonbeszélgetésekbe bonyolódjanak. Tiltakozom a moziban, színházban vagy bármilyen más előadáson mellettem üzeneteket küldözgető ellen. A maximum csengőhangra állított telefonok és a pityegő billentyűzetek ellen. A tény, hogy telefonom van, nem jelenti azt, hogy bármikor és bárki számára elérhető vagyok. Ha nincs kedvem beszélni, nem hívok vissza senkit, ha baj van, küldjenek üzenetet.
Gyakran nem viszem magammal a telefont, ilyenkor vezetékesként használom. Arra sincs szükségem, hogy manipulálási vagy ellenőrzési vágyait élje ki rajtam valaki, a szeret engem vagy aggódik miattam címszó alatt. A kicsit kések, de mindjárt érkezem linkeskedő üzenetekre még annyira sem áhítozom. A másik idejének és ezáltal a másik életének kijáró tiszteletet felhígítottuk azzal, hogy mossuk kezeinket, mi írtunk üzenetet, vagy odacsengettünk, hogy mégsem jövünk, késünk, valami közbejött. Ha csak néha fordul ez elő, úgyis érthető, de ez lassan már szokás lett.
Az okos telefonok társaságában szinte kötelező lett a bután viselkedés.
Ha csak két órára is találkozol valakivel, szinte lehetetlen azt a két órát együtt, kettesben tölteni, minimum egy halaszthatatlan hívás, egy üzenetváltás, vagy egy mailcsekkolás közbejön. Szinte már utópia az offline találkozás, ami csak akkor jöhet létre, ha ez mindkét fél tudatos döntése. Még a legszemélyesebb találkozások közben is úgy kell az entertainment, mint egy falat kenyér.
Pedig, ha megelőlegeznénk egymásnak a bizalmat, hogy itt és most, ebben a találkozásban, pont elegek vagyunk egymásnak, akkor talán nem lenne olyan gyakran elegünk egymásból, magunkból.
Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!