EDÓ ADÓ
E’migrálj-e vagy sem?
Gergely Edó utolsó frissítés: 14:26 GMT +2, 2011. december 23.Menj el, nézd meg, fontolgasd. Ha a tied, te az övé, maradj, ha nem, gyere haza. Ezt mondanám annak, aki azon töprenkedik, (e)migráljon-e, vagy sem.
Úgy hívom, lélekhasadás.
Csak két évet éltem külföldön, az első csak a munka és tanulmányi év volt, a másodiknak már odaragadás szaga lett. Ettől a szagtól minden nap rosszul voltam. Kétségbe ejtett és minden nap ketté is tépett a dilemma, maradjak, ne maradjak. Hiába tudtam, hogy nem ott a helyem, százával éltek körülöttem olyanok, akik szintén ezt hajtogatták maguknak öt, tíz, tizenhúsz éve, és elsősorban önmagukat csapva be bizonygatták egyre ideiglenes lakósságukat.
Nagy csapda ez az ideiglenesség.
Főleg, ha gyarapodni mész oda. Valakik valamit már elkészítettek, megteremtettek, felépítettek. Beülsz a készbe, lefölözöd az anyagi jólétet, amikor bedepizel, szidod a helyieket, kényelmed és parazita léted megteremtőit, s könnyes szemmel álmodozol a szalonnáról, pálinkáról, otthoni jóemberekről úgy, hogy ki nem fogysz a bezzegekből. Mindeközben csak veszel, veszel, veszel el.
Amikor pedig adni kellene, nem adsz, mert miért adnál. Semmi közöd hozzájuk, ideiglenesen vagy ott, ők nem a tieid. De haza sem adsz, mert ahhoz, hogy haza adj valamit (és nem pénzt), ki kellene mozdulnod kényelmedből. Az anyagi és szellemi javak nagy gyűjtési lázában nem érsz rá tehát adni, de egyszer csak arra ébredsz, hogy közben a sarcot már rég megfizettették veled, és talán sokkal többet és mást adtál oda, mint szeretted volna. Az elmúlt éveket teljes lényeddel való megélésének az élményét.
Ha nem adod a legjavadat, sivár világban élsz silány életet. S amíg egyfolytában a hátsó kapu felé kacsintgatsz, nem tudod a legjavadat adni. Amire feldézsmálnád a világot, az már rég felemésztette az életed. Mert, természetesen, itt is, ott is hagy magából valamit az ember, mert nem lehet egyoldalúan csak elvenni, a kérdés az, hogy oda kell-e adni magunkat, ahová? Vagy hová, kiknek kell szétszórnunk kincseinket? A pucér füleknek, amelyek hallják, de nem értik?
Aki menni akar, menjen. Kapja meg a díjakat, élje meg a sikereket, érje el az eredményeket, amiket csak ott lehet (ugye). Vagy építse fel a kacsalábon forgó álmát. Aki itthon van, de egész nap csak panaszkodik és epekedik az illúziói után, inkább menjen. Az olyan már úgyis elveszett. Menjen, lássa, élje, kóstolja álmai országát. S ha esetleg mégsem ízlik neki, még esély is van rá, hogy visszakapjuk őt.
Aki csak tanulni, tapasztalatot szerezni menne, az is menjen,
de utána jöjjön haza, hozza haza és ossza meg a többiekkel peregrinusi kincseit. Aki pedig haza akar jönni, vagy magára ismer a fentebb leírt lélekhasadásos állapotban, s facsarja orrát az odaragadás szaga, az jöjjön is haza. Már régen nem arról szól a nóta, hogy vajon mit fognak szólani. Nem csúfos vereség az, ha a kacsalábon forgóból még egy igazi kacsa sem jut. Sőt, örülni fognak neki, hogy nem kell többé neheztelniük rá (mert a csoportlélek minden kiszakadottra neheztel, - ha nem is tudatosan, mert minden egyes fő, statisztika ide vagy oda, elsősorban lélek, és minden egyes lélek erő is, mely, ha máshová kerül, a csoport ereje gyengül , - bár látszólag vigyorog a hazaküldött pénznek), s legalább nem nyelte teljesen el az a nagybelű Nyugat.
A self made man virágkora lejárt. A visszacsatlakozások korát éljük. Az önmagát önmagáért a tömegből kipréselő ember csak pillanatokra tündöklik, ereje nulla, a tömeg nem megtartó erő. Az erőt a visszacsatlakozásokban keressük. Vissza a csoporthoz, amely nem tömeg, hanem család, nagycsalád, közösség, és, bár újabban cafatokban fogalom lett, megkockáztatom, nemzet. A gyorséttermekből táplálkozásról, még mielőtt úgy istenigazából rászokhattunk volna, kezdünk visszatérni a belső erőforrásokból táplálkozáshoz. A világember rájön, addig nem lehet egyetemes, amíg az alsóbb szinteken nincs a helyén. A lépcsőfokokat nem lehet átugrani, sem megkerülni. Bárhová is menjünk,
ha a buborékok mögöttit kutatjuk, ami ránk visszaköszön, ugyanaz az ég.
Csak eleinte bedőlünk annak, hogy külföldiül van és egzotikus a tálalás. És ámulva kiáltunk fel, ez sincs otthon, az sincs otthon, meg amaz sincs otthon. Ezért, akik előtt kalapot emelek, és akik nekem az irányt mutatják, azok, akik itthon, ebből a látszólag semmiből, az összes gátló körülmény és visszahúzó erő dacára teremtenek. Inspirálódnak a világban már létezőből (is), és megalkotják azt, amire vágynak, az itthoniból, itthoni emberekkel. Úgy szolgálnak, hogy végzik a dolgukat, bajaikkal nem kérkednek, és úgy laknak jól, hogy másokat megvendégelnek. Aki csak azért megy el, hogy magának a gesztenyét kikaparja, a mindenféle létrákon az égig felfusson, s lehetőleg még lökdösődik is közben, az mutathatja nekem cifra palotáját, szemében úgyis csak a telhetetlen, a kolóniák örökké éhes, mindentkritizálásában éles szellemet látom, amely ott élni még nem tud, itt élni már nem mer.
És természetesen én is tudom, hogy ez a probléma sokkal összetettebb, árnyaltabb és fájdalmasabb, mint amit itt egy cikk erejéig, főleg kérdőjelekben, fel lehet vetni. Hiszen minden nagy döntés mögött sok kis döntés áll, és minden embernek megvan a maga kis története a nagy történetben, mégis, mégis, bárhol és bármilyen nyelven is koccintsunk majd az ünnepekkor, azt kívánom, váljunk egymás EGÉSZségére.
Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!