2017. november 20. hétfőJolán
Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város
edo.transindex.ro

EDÓ ADÓ

Be the change

utolsó frissítés: 14:31 GMT +2, 2013. március 5.

Érdemes-e írni, ha nem írunk olyat, ami húsba vágó? Csak a húsba vágót úgy megírni, hogy ne tépjen szét érte a tömeg, elég lehetetlen. Bírom-e én ezt a széttépést?

Légy te magad a változás, amit a világban látni szeretnél. Gandhinak tulajdonítják ezt a híressé vált, sokszor idézett mondatot. Ott kezdődik a változás, bent, ahová ritkán lépünk be, mert kényelmetlen, mert fáj, mert lerombolja az önmagunkról, esetleg mások igazoló szavai, diplomák, külső visszajelzések alapján felépített illúziókat.

Egy csomót marcangoltam magam az előző cikkem miatt. Belebetegedtem. Áttöprengett, magam emésztő éjszakák után annyira legyengültem, hogy az első vírus lázba kevert, ágyba nyomott. Sokat gondolkodtam, érdemes-e írni, ha nem írunk olyat, ami húsba vágó? Csak a húsba vágót úgy megírni, hogy ne tépjen szét érte a tömeg, elég lehetetlen. Bírom-e én ezt a széttépést?

Nem vagyok politikus, semmiféle karrierre nem vágyom, nem állnak hatalmas pártfogók mögöttem, nem akartam a hatalmat, pedig már vágták hozzám. Nem vagyok bérenc, nem állok egyik oldalon sem. Ha az, ami mellett önmagamban kitartok, néha egyezik egyik vagy másik párt álláspontjával, az azért van, mert mindkettőt látom, értem.

Azt mondták rám, hogy felelőtlen vagyok, mert a közvéleményt alakítom. Nos, ez még jobban szíven ütött, mint az, hogy nyilvánosan, csuklóból lefasiztáztak. Valószínűleg szemtől szembe találkozva teljesen másképp tudom elmondani, vagy elhallgatni magam. Szemtől szembe mondva azt, hogy mindenért nem lehet a politikusokat és a feleségeket hibáztatni, mert ott vagy te, a döntéseiddel, és azoknak a következményeivel, talán nem hangzik annyira pofába mászóan. Ha négyszemközt teszem fel a kérdéseimet, amelyeket minden alkalommal önmagam számára is, hogy aggódunk a környezetünkért, de hány fát ültettünk és vágtunk ki és hányszor ugrunk autóba, csak mert menekülünk valami elől, fáj a szívünk lezüllő falvainkért, városainkért, de hol élünk és mit teszünk értük, haragszunk, hogy mások lepik el birtokainkat, de pár ezer euróval nagyobb kínálatért kinek adjuk oda, nos, ha mindez négyszemközt, akkor lesütjük a szemünket, belátjuk, hogy igen, van felelősségünk. Tömegben kiabálunk, fröcskölünk, vádaskodunk, hisz más is ezt csinálja.

Nyolc évet éltem Bukarestben, párat külföldön, jó sokat erdélyi városokban. Lettek nagyon jó más nemzetiségű barátaim. És nem azért lettek a barátaim, mert megjátszanám magam, mert félnék vállalni azt, aki vagyok, ahogy érzek, amit gondolok, hanem pont mert tiszteletben tartva magamban, ahol tartok, tiszteletben tudtam tartani a másik embert is élete útjának belső utazásában. Ebben a nagy uniformizálódásban lassan az lesz kivétel, ha valakinek van neme, kora, nemzete, saját arca, egyéni hangja, véleménye.

Nem képviselek senkit és semmit, csak az önismeretet, mert úgy gondolom, ezen keresztül vezet az út a belső szabadsághoz. A nagy filozófiákat és a szép szavakat, az elméleteket, amelyekkel addig, amíg igazi tétje nem lesz döntéseinknek, olyan szépen tudunk dobálózni, bizonyítva ezzel magasan képzett egónk jogosultságát, megpróbáltam lehozni a leveses tál mellé, oda, ahol mindennapi egészségeink, szenvedéseink és skizofrén állapotaink zajlanak. Megmutatni, nem baj az, ha ott tartunk, ahol, sokkal nagyobb, ha többet, jobbat képzelünk magunkról, mint akik éppen vagyunk, és erről a vágyott, szebb önmagunkról prédikálunk nagyokat. Lehet, hogy ez valóban túl vakmerő, ezt valóban nem egy újság vagy portál oldalán kell, lehet megtenni.

S bár nem szoktam másokat hosszasan idézni cikkeimben, most segítségül hívok egy részletet Thich Nhat Hanh vietnámi származású zen buddhista szerzetes A béke légy te magad című könyvéből, amit majd húsz éve írt:

„A vietnami háború alatt mi, fiatal buddhisták, szervezkedtünk, hogy segítséget nyújtsunk a háború áldozatainak a lebombázott falvak újjáépítéséhez. Sokan meghaltak közülünk a szolgálat közben, nemcsak a bombák és a golyók által, hanem azok miatt az emberek miatt is, akik arra gyanakodtak, hogy a másik oldalon állunk. Mi mindkét fél szenvedését meg tudtuk érteni, a kommunistákét és az antikommunistákét egyaránt. Megpróbáltunk minkét oldal felé nyitottak lenni, megérteni mindkettőjüket, egyek lenni velük. Ezért nem álltunk egyik oldalra sem, miközben az egész világ elkötelezte magát valamelyik oldal mellett. Megpróbáltuk elmondani az embereknek, hogyan látjuk a helyzetet: hogy véget akartunk vetni a harcnak, de a bombák túl hangosan szóltak. Néha élve kellett elégetnünk magunkat ahhoz, hogy eljuttassuk az üzenetünket, de a világ még akkor sem hallott meg minket. Azt hitték, valamiféle politikai ügyet támogatunk. Nem ismerték fel, hogy ez egy tisztán emberi tett volt, melyet meg kellene hallani, meg kellene érteni. Megbékélést akartunk, nem győzelmet. Ilyen körülmények között nagyon veszélyes az embereknek segíteni, és sokan közülünk meg is haltak. A kommunisták azért öltek meg minket, mert arra gyanakodtak, hogy együttműködünk az amerikaikkal, az antikommunisták pedig azért, mert azt hitték, hogy a kommunistákkal vagyunk. Mi azonban nem akartuk feladni, és az egyik oldalra sem szándékoztunk állni. A világ helyzete még mindig ilyen. Az emberek teljesen azonosulnak az egyik oldallal, az egyik ideológiával.”

Azok számára, akik mindent érdekből, számításból és pénzért csinálnak, érthetetlen az ilyen hozzállás, így az én hozzáállásom is a dolgokhoz, eseményekhez, életem történeteihez. Már az is szemet szúrhat és idegesítő lehet, amikor a szívet emlegetem, hogy szívből cselekszem, nem pedig fejből. Érzelgős, romantikus szirup, mondják, és most, hogy még azt is leírtam, hogy belebetegedtem a vádakon való töprenkedésbe, röhöghetnek a markukba. Nem baj, ez is elmúlik. Mindenki maga tudja, mire teszi fel az életét.
Most egy darabig innen visszavonulok. Köszönöm a Transindexnek és az Olvasóknak az eddigieket, a hozzám valókat. Első transindexes cikkem első sorai legyenek most itt az utolsók: Mert úgy vagyok székely-magyar, hogy közben óhatatlanul román is, zsidó is, cigány is, szász is. Nyugodtan lehet engem lerománozni, lezsidózni, lecigányozni és, bár érdekes, hogy a szász nem lett pejoratív, de attól még le is lehet szászozni, ha valakinek úgy esik jól. Mert gyerekkoromban belém ivódtak román, zsidó, cigány és szász emberek. Mert már akkor másságuk nem mínuszt, hanem pluszt jelentett számomra.
Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!