2017. november 20. hétfőJolán
Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város
edo.transindex.ro

EDÓ ADÓ

Megköszönő apró sorok

utolsó frissítés: 10:19 GMT +2, 2013. január 3.

Bár eleinte gyakran elbátortalanodtam és eveztem volna vissza hazai blogger vizeimre, idővel, talán pont, mert nem válaszoltam a kommentekre, a transindexes cikkekben is megírtam azt és úgy, amit és ahogy akartam.

Eltelt egy bő év, amióta a Holt Költőkbe írok. Nem akartam én soha holt költő lenni, inkább élő, igazi, de nem tanultam meg a mesterséget, s inaskodás híján erről lemaradtam. Holtnak beválhatok még, gondolták a szerkesztők, amikor jelentkeztem náluk pár felnőtt mesémmel, hogy esetleg közölnék-e. Így haltam meg idejekorán a Parnasszus számára, s elevenedtem meg kommentelők céltáblájaként.

Akkor még azt hittük, hogy az egyedülálló anya beszámolói fogják tarkítani az én sarkam, errefel, néha kiforgattam pár világot a négy sarkából. Volt két cikkem, amelyekben szándékosan kiáltottam nagyot. Nem azért, mert bárkit meg akartam volna bántani, sem azért, hogy hivalkodjam a hangerőmmel. Hanem azért, mert mindkettő egyszerre elcsépelt és tabu téma. Egyik az emigrálásról szólt, másik pedig a fociról. Látszólag. Ha valaki végig elolvasta, megérthette, számomra mindkettő egy hatalmas belső utazásnak történetben kivetülése próbált lenni. Az elsőben a személyes és közösségi sorsvállalásról írtam, a másodikban pedig arról a világról, amelyet mi is teremtünk magunknak.




Említem ezt a két cikket, mert ezek kavarták a legnagyobb indulatokat, olyan kommenteket és reakciókat is szülve, hogy első olvasásra bizony kicsit gyomorszájon ütöttek. Nem szoktam válaszolni a kommentekre, mert félek, túlságosan belebonyolódnék a vitákba. De elolvasom őket, gondolkodom rajtuk, próbálom megérezni annak az embernek a lelkét, aki a választ írja, ráérezni, hogy mire is reagált és mi is reagált benne úgy, ahogy.

Van, hogy elgondolkodom, vajon bizonyos témához hozzá nyúljak-e, vagy sem. Általában mégis úgy döntök, hogy mehet. Bár eleinte gyakran elbátortalanodtam és eveztem volna vissza hazai blogger vizeimre, ahová azt írtam és úgy, amit és ahogy akartam, idővel, talán pont, mert nem válaszoltam a kommentekre, a transindexes cikkekben is megírtam azt és úgy, amit és ahogy akartam. Néha erősebb hangon, máskor pisszegősebbre fogva, mikor, hogy érkezett meg, kerekedett ki bennem a történet. És mindig teljesen szubjektíven. Nem vagyok újságíró, így megengedhetem magamnak, hogy a pillanatnyi véleményem írjam meg valamivel kapcsolatban. Olyanok ezek, mint valami útjelzők, egy adott időben és térben, bizonyos események színhelyén és érzelmi színtéren itt és itt állok, ebből a helyzetből pedig bizonyos dolgok így és így látszanak. Ennyi.

Volt már arra példa, hogy régi jó ismerősöm egy cikkem után kirakott a Facebookról, aztán, több mint fél évre rá azt írta, hogy mégiscsak volt abban a cikkben valami, és sajnálta, hogy ezt akkor és ott nem látta. Sok helyen állunk, sokan, tiritarka ruhákban. Van, akiével éppen passzol az öltözékem, van, akiével nem. Ez nem baj. Ha valakit nagyon bánt az én éppen rikító vagy gyászos viseletem, az ne vegye magára, hagyja meg nekem, valami mez nekem is kell, mert nem lehetek teljesen telen. Köszönöm szépen mindenkinek a lájkokat, megosztásokat, véleményeket és hozzászólásokat. Így karácsony után, és újév előtt még annyit mondanék, hogy gondold bár azt, egy a mezünk, vagy hogy én az ellenség csapatába tartozom, szerintem egy táborba tartozunk. Abba az Egybe.
Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!