2017. november 20. hétfőJolán
Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város
edo.transindex.ro

EDÓ ADÓ

Lassíts, vagy lesz nemulass

utolsó frissítés: 13:12 GMT +2, 2012. december 17.

Te imádod vagy szereted Jézust? - kérdezte. Én szeretem, feleltem gyanútlanul, bár egy kicsit furcsa volt a kérdés hangneme. Imádni kell Jézust, kiáltott rám valami külsős hangon, mint holmi eretnekre.

Pedig az öreg figyelmeztetett, pontosan egy hete, amint loholtam reggel a buszhoz, és a kocsik szűkítette járdán, felmérve sebességemet, bevárt egy kocsi mellett. Szép mosollyal mondta, amikor még jobban felgyorsítva lépteimet megköszöntem neki udvariasságát, hogy csak lassan, kisasszony, csak lassan, ráérünk. Mosolyogtak a lépteim, ahogy már szinte elandalogtam a buszig.

Utána azonban ismét felpörögtem, és hiába tudom, hogy amikor túl kevés a meleg, hömpölygő csendben elfogyasztott tea és a megbeszélt gond(olat), előbb-utóbb jelentkezik egyik legnagyobb jóakaróm, a nátha. Felpörgésem csúcsa hétfőn történt, amikor, puszta nosztalgiából, mert nem a józan eszem vitt oda, az biztos, kicsíptem magam, mint a pesti poloska, s elmentem ágálni a finn nagykövetség fogadásán, ahol aztán bámultam, mint borjú az új kaput. Pont ilyen közhelyesen. Talán a facebook hatására az járt a fejemben, hogy faceless, faceless.

a szerző felvétele



A titkárnő, rég nem látott arcom örömére gyorsan körbehordozott és bemutatott mindenkinek, akinek illik. Az egyik finn fiatalember roppant udvariasan mondta, nagy örömére szolgál, hogy megismerhetett még egy embert, aki az ő szép nyelvüket tanította. Mélyebb érzésekbe és fontolgatásokba ilyen helyzetben és öltözékben, mint amiben én voltam, nem ereszkedhet bele az ember, mert vacogósra kéne fogni. De ma leesett, hogy ebbe a mondatba is betegedtem bele. Csak utána sem volt időm ennek utána járni, magamban. Nem volt időm kiereszteni a felháborodásomat, mert kellett futni és csinálni és gondolkodni és nyüzsögni.

Ma végre levert a nátha, be az ágyba, és kötelezővé tette a lelassulást. Rögtön elő is állt ez a mondat, ugyanolyan hepciáskodva. Hogy lám, ezek a finnek, a maguk független országának csupán kilencvenöt évével milyen laza eleganciával tudják mondani, hogy a mi szép nyelvünk, és az összes többi megnyilvánulásukat, amely a finn önérzetből fakad, milyen természetesen tudják vállalni, míg ha én mondok ilyet az anyanyelvemről vagy nemzeti öntudatomról, már rögtön megkérdik, melyik párthoz tartozom, ki fizet (le), miért vagyok elfogult és szubjektív, ez nem eléggé tudományos stb. Egyből felsorakoznak ellenem azok, akik már el is temetnek, mert valamiért, valaki, mindig eltemet.

S hogy ez a frusztrációinkon lamentálásom nehogy ne legyen elég így adventi orrhangok közepette, amikor kitöltöttem gyermekünknek a frissen szerzett gyümölcslevet, örömmel kiáltott fel, jaj de jó, anya, ezt imádom! Vagyis, imádni csak Istent lehet. Igen? - kérdeztem vissza csodálkozva, ezt ki mondta neked? Hát az egyik barátom. És ki az az Isten? Hát Isten az, aki a mennyben lakik. És hol van az a menny? Hát ott fent, az égben! Nahát, faggatóztam tovább, és milyen az a menny? A menny az egy másik város, ami ott fent van az égben, és ott lakik Isten, felelte kisfiúnk, most már kicsit dühösen, mert látszott, hogy már nem olyan biztos ezekben az úgyvanokban.

Ezt mind a barátod mondta? - kérdeztem. Igen, felelte. Nem akartam, hogy rossz érzés maradjon benne, mert láttam, furcsállja az én sűrű kérdezősködésem. Leültem vele szemben. Azt is tudnod kell, hogy Isten a szívünkben is lakik, minden ember szívében, szívének közepében. Miközben ezt mondtam, kezem a szívére tettem, néztem a szemébe. Amikor felébredtünk, és te láttad, hogy beteg vagyok, odahoztad a kisszéked, leültél mellém, bedugtál két plüssállatot a mellkasomhoz, emlékszel? Emlékszem, bólintott. És akkor, amikor én behunyt szemmel feküdtem, te simogatni kezdted az arcom, és azt suttogtad, nagyon szeretlek, anya. Na, ekkor, s mindig, amikor szeretünk, az Isten hangja szól a szívünkből.

Igen, én is hallottam ezt a hangot, suttogta, azzal ismét belevetette magát a játékba. De valami csak nem hagyta nyugodni. Kis idő múlva, egy meséskönyvet olvasva, karácsonyra és Jézusra terelődött a szó. Te imádod vagy szereted Jézust?, kérdezte. Én szeretem, feleltem gyanútlanul, bár egy kicsit furcsa volt a kérdés hangneme. Imádni kell Jézust, kiáltott rám valami külsős hangon, mint holmi eretnekre, nem szeretni. Erre már én is megvetettem a lábam e hitvita küszöbén, és határozottan kijelentettem, hogy én azt imádok, akit akarok, és azt szeretek, akit akarok - bár ennyi nekem is jusson a vallásszabadságból, gondoltam utána magamban. Nyeregben érezhette magát, mert egészen felülről rám szólt, hogy olvassak már. Ekkor gyorsan észbe kaptam, s kis mesterem és vitapartnerem visszazökkentettem abba a viszonyba, ahol - legalábbis egyelőre - vagyunk, hogy ő a kicsi, a gyermek, én pedig a nagy, a szülő. És akkor egy szépen elhangzó kérés után folytattuk, hogy Lesz nemulass, Findusz.
Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!