2017. november 20. hétfőJolán
Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város
edo.transindex.ro

EDÓ ADÓ

A te búzádnak mi a gőgje?

utolsó frissítés: 09:34 GMT +2, 2012. december 3.

Nagyon kedves pár voltak, olyan emberek, akiket mindenki szeret, akik annyira derűsek, kedvesek, hogy még az sem jut eszedbe róluk, hogy irigykedj rájuk. Sőt, még az elvetemült szinglik is megkívánták a párbant, ha őket nézték.

Még azt is elnézték nekik az emberek, hogy imádtak pletykálni. Csillogó szemmel, mosolygó arccal adták hírül a legfrissebb pletykákat. Ők voltak a négy lábon járó bulvár. De még ezért sem lehetett rájuk haragudni, talán a csillogó szemek miatt, vagy mert nem rágódtak rajta, hanem könnyedén továbbadták, s azzal,


részükről, el is volt intézve a dolog.

Egyszer azonban komolyan, megrendülten mondták nekem, hogy többé nem szeretnének pletykálni. Hogy mi történt bennük, mi érett be, vagy pletykáik következményeivel szembesültek-e, nem tudom. Talán csak annyi történt, hogy rájöttek, azzal, hogy ők átadják, leteszik, attól még a továbbadott pletyka az ő felelősségük is marad. Attól fogva tényleg nem hallottam őket pletykálni. S amikor bekövetkezett párkapcsolatukban a válság, ahogy mindenkinél, előbb vagy utóbb vagy szüntelen, akkor őket sem pletykálta senki. Legalábbis hozzám nem jutott el semmi pletyka híre.

fotó: Sütő Zsolt



Tavaly, amikor az én eddigi életem egyik legnagyobb párkapcsolati válságát éltem át, sok mindent láttam a tekintetekben. Láttam bátorítást, együttérzést, és más emberséges érzéseket is, ezeken kívül ott voltak a pletykák is és még valami, valami ennél sokkal nehezebb, sötétebb, a lenézés és a megvetés is. A ki nem mondott szavak azt vetették oda, veled megtörténhet ez, mert te olyan vagy, úgy élsz, viselkedsz, gondolkodol, érzel, de velem nem, mert én rendes vagyok. A szilárd gőg adta biztonság várában üldögéltek és erősen tudták, hogy igazuk van.

Pedig a fájdalom előbb-utóbb, az utóbbi időkben azonban inkább előbb, szerre mindenkit megpróbál. Csak úgy omolnak össze ezek a várak. Kényszerítenek, hogy egész eddigi életed megvizsgáld, hiába menekülsz előlük, utolérnek a kérdések, a legváratlanabb pillanatban elődbe toppannak: honnan és hová? Mire teszed fel az életed? Amikor azt hiszed, hogy te aztán senkihez sem igazodsz, kihez igazodsz?

fotó: savipaja.fi




Nézem a körülöttem változó tekinteteket,

a bennük lefutó mozikockákat. Ha csak csendben vagyok, és hagyom a tekintetet élni, mindent megmutat. Leplezetlenül. Látom, hogy hol van már a tavalyi gőg, látom az alázatmintát itt-ott megvillani. És eszembe jut egyik keramikus ismerősöm. Megkérték, egy újonnan épült evangélikus templomba készítene egy oltárt. Sokat dolgozott a három nagy darabból álló kerámiaképen, míg végül kész lett, szép szál búzakalászok lengedeztek rajta.

Megkönnyebbült, hiszen jóval határidő előtt fejezte be. Karácsonyra kellett készen lennie a rendeléssel. A befejezést követő reggelre azonban mindhárom darabot teljesen összerepedezetten találta. Túl sok anyagot kevert hozzá, vagy túl keveset, vagy talán rossz volt az agyag, találgatta kétségbeesetten. Aztán megadta magát. Nem tudta a választ. Csak nézte, minden nap megnézte az összerepedezett művét. És aztán lassan ismét nekifogott. Karácsonyra készen is lett vele. Az új oltári képeken már mindenféle búzakalászok voltak, nem csak épek, egyenesen a magasba nyúlók. Volt olyan is, ami derékban hajolt meg, olyan is, aminek a teteje konyult le. Ezek a kerámiaképek már nem törtek össze.
Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!