2017. november 20. hétfőJolán
Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város
edo.transindex.ro

EDÓ ADÓ

Nem oda Budám!

utolsó frissítés: 11:05 GMT +2, 2012. november 19.

Bár nem szoktam használni a tápos szót, folyamatosan lenéztem a magyarországiakat. Úgy éreztem, joggal és okkal, ürügyet kisuvickolt elméleteimre mindig találtam.

Tömegesen elbutított csőcselék, kivételt, persze, képezett pár ember, akik személyes jó ismerőseim, barátaim, vagy éppenséggel rokonaim voltak. Bezzeg mi, erdélyi magyarok! Minket nem lehetett elbutítani, mert mi öröktől fogva tudtuk és tudjuk a mindent, őriztük az értéket, a tiszta forrást, ahová, lám, visszajárnak inni, mert a sajátjuk kiapadt.

Bár egészen elképesztő országok fordultak meg a fejemben, ahová bár csak egy kósza gondolat erejéig képes voltam elindulni lakni, Magyarország, főleg aztán Budapest soha eszembe sem jutott. Sőt kenetteljes arroganciával hangoztattam, hogy


bárhová inkább, csak oda ne.

Túl egyértelmű volt a hasonlóság köztem s azok között, akik anno a magyar állampolgárságom ellen szavaztak, hogy észrevehessem, egy húron pendülök velük. Én is, bár nem egy cédulával, de mindennap megtagadtam, megvetettem őket. Közben meg dédelgettem a magamról alkotott kozmopolita, világra és mindensége nyitott képem.

Aztán mindenféle gyanús dolgok kezdtek beszivárogni az életembe tanítások, terápiák és terapeuták, szellemi utak nyitogatóinak képében. S honnan, honnan nem, vagy inkább mégiscsak honnan, mert bizony pont Magyarországról. Tükrükben hirtelen megláttam gőgöm, zárkózottságom és elzárkózásom, elveim és elméleteim, görcseim és félelmeim. Fényükben pedig mindezek ellentétét is, amelyek szintén bennem vannak, és a járható utat mutató tanítók, mesterek segítségével lassan ébredezni kezdtek bennem.

a szerző felvétele



A tömegesen elbutított csőcselék jelzőim rám is és az én szűkebb értelemben vett népemre is pont úgy igazak, mint amit a magyarországiakra kiabáltam, csak éppen beleestem a másságot könnyebben bűnbakká tevők csapdájába, azt hittem, nálunk ez a románok közül kerül ki, mert ők vannak többségben s így az utcán ez az, ami leginkább mellbe vág.

Képzelt egyetemességem trónjától fosztottan járom újabban Buda és Pest utcáit. Mintha először járnék ott, s mégis, mintha mindig is otthonom lett volna ez a város is. Ismerős-ismeretlen új érzések, benyomások, tapasztalatok. Egyik este bűzös, húgy- és alkoholszagú, kiégett, lelketlen város fogad. Másnap este pedig csupa jó kedélyű, vidám, segítőkész, lelkes emberek. Még azt sem mondhatom, hogy mert egyik Budán és a másik Pesten, hiszen vonatokon, állomásokon tapasztalom mindezeket.


Rácsodálkozom szemüvegeim sokaságára és sokszínűségére.

Rácsodálkozom azokra is, amelyekkel önmagamat nézem. És hirtelen felismerem egy régi érzésem, ami szégyenérzettel tölt el. Amikor régebb Magyarország lecsúszásának, lezüllésének az utcán látható jeleit láttam, egy furcsa, kárörvendő gondolat bújt elő, hogy nálunk, bezzeg, még mindig jobb. És most mindegy, hogy jobb vagy rosszabb, nem ezen van a lényeg, hanem azon a korlátoltságon, ami szerint, legtöbbünk, még mindig gondolkodik.

Egyetemességről, uniókról, globalizációkról hőzöngünk vagy ábrándozunk, miközben anyanyelvünkben, lelkiségünkben és szellemi hagyományunkban testvéreinkkel még mindig az én és a te viszonyban állunk. Magamban bocsánatot kérve gőgös elvakultságomért szerettem Buda utcáin az őszt, Pest utcáin a fáradt, megkeseredett embereket. Hiszen mindannak, ami az utóbbi években segítségemre volt, ez a hely volt a bölcsője, ezek az emberek között születtek meg azok az értékek, tanítások, segítő erők, amelyek aztán erdélyiségemről kezdték lebontani a sallangokat, hogy a betokosodott kincseim ismét felragyoghassanak.

Úgy éreztem, adnom kell viszonzásul valamit, valamit, ami nekem, pont erdélyi voltomnak köszönhetően még bőven van, nekik már gyérülőben, s adtam ízes anyanyelvemet, adtam a kitartás elszántságából, az egyenes beszédből, a humorból, adtam hálásan, jókedvvel. És hozom igazgyöngyömet, hogy van valami, ami túlmutat a jelen káprázatain, határain, ideológiáin, ez pedig egy évezredeken átívelő közös tudás, ami, amíg egyetlen ember is van a földön, aki tud erről és tudja ezt, eleven és elpusztíthatatlan. És hozom a belátást, hogy a kiskapuk csak kerülő utakhoz vezetnek, amelyek aztán ugyanoda vezetnek vissza. S számomra ebben az esetben az ugyanoda azt jelenti, hogy erdélyiségembe, amely nem zárhatja ki és hagyhatja figyelmen kívül az Erdélyben most élő összes többi népet, és magyarságomba, amely nem zárhatja ki és hagyhatja figyelmen kívül a Kárpátmedence, köztük Magyarország magyarjait sem.
Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!