2017. november 20. hétfőJolán
Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város
edo.transindex.ro

EDÓ ADÓ

Okos könyv

utolsó frissítés: 17:33 GMT +2, 2012. október 2.

Tíz, tizenkét évesen mintha minden gyerek áprilisból lenne fonva. Erős egyéniség, talán éppen most kezd ráharapni saját egyéniségének ízére, amitől nemcsak a szeme, de minden hajaszála is fényesen ragyog.

És mi a különbség köztünk és az ötödikesek között? Semmi, vágtam rá gondolkodás nélkül, ti is pont úgy fecsegtek, és a határokat nektek is pont úgy meg kell szabni, mint nekik, feleltem finnes egyetemistáimnak hajdanában, danában.


Ismét tanítani fogok. Izgultam.

Ha nagyon beleereszkedtem az elképzelt jövőbeli helyzetekbe, még jobban izgultam. Néha még ideges is lettem. Megmagyarázhatatlanul. Vajon a négy és fél év kihagyás ártott volna így meg? Vagy az, hogy közben anyává nőttem, s lassacskán, tanult szerepemmel együtt nőttek bennem a kétségek, elvárások, félelmek, kritikák is?

Kezdtem beleszokni abba, hogy én az innenső, a biztos szülői parton vagyok, ahonnan olyan tisztán és mindentudón látni a pedagógusi sekély partokat? No, erre inkább nem felelek, mert a végén még igen. Hanem inkább arról a mély-jelen-vízről, amibe ma fejest. Vágytam vissza, teljes szívemből és szinte már teljes erőmből, a kamaszok közé.

a szerző felvétele



Megkaptam őket. Pincurokhoz és felnőttekhez szokott viselkedésem pillanatok alatt kizökkentették. Azt hittem, barátkozni kell velük, mintha csak ilyen-olyan önismereti felnőtt csoportban, úgy, hogy én szépen, szívhez szólóan elmondom, hogyan is fognak a dolgok történni.

De tíz, tizenkét évesen mintha minden gyerek áprilisból lenne fonva.

Erős egyéniség, talán éppen most kezd ráharapni saját egyéniségének ízére, amitől nemcsak a szeme, de minden hajaszála is fényesen ragyog. Büszke erejére, önérzetére, történeteire, amelyeket szüntelen, megállás nélkül, a legnagyobb zajban is mond, akkor is, ha nem hallgatják, akkor is, ha más is éppen ezzel van elfoglalva.

Kíváncsian ugrál figyelmével ide-oda, mindenre lecsap, mindent elkap, elereszt, ismét felkap, sziporkázik, eleven, lehengerel. Finoman közelítésemet elégette éppen megerősödő kamasz hevük, mókázásomat, amit kicsikkel szoktam, leteperték. Egy pillanatra átsuhant rajtam a kétségbeesés száraz fuvallata. Ezt akartam, tényleg ezt akartam? Tényleg ez kellett olyan nagyon? És most hogyan tovább, ha ez?


És akkor megérkeztem, két lábbal a földre.

Oda, ahol ők vannak, az élet tövéről sarjadó egyéniséghez. Az életerőhöz, amely a fizikai világban kezdi megmutatni formáját, mozgásának irányát. A kirobbanó életörömhöz, amelynek azonban tér-idő keretre van szüksége ahhoz, hogy meg is tudjon nyilvánulni, ne csak elfecsérelődni. És megszólalt bennem a válasz erre a számomra hihetetlen kihívásra, olyan hangon szólalt meg, hogy csend lett.

Tudtam, most szinte mindegy, mit mondok, úgyse az számít, hanem az, hogy magam ebben az osztályvilágban egy perc alatt elhelyezzem, a keretet és a játékszabályokat megszabjam, hagyjam, érezzék meg az erőmet, tudják meg ők is, kivel van dolguk, mert én már megtudtam.

Kicsit megszeppenés íze lett a csendnek. A kételkedés bennem, ettől az íztől, már-már színt kapott. De aztán elkezdtük azt, amiért, végül is, hozzájuk vezetett utam, az irodalom órát. Felolvastam nekik egyik kedvenc Móra elbeszélésemet, A századik könyv címűt. És a csendet kiszínezte, megszelídítette, ember- és gyerekszabásúvá varázsolta a felolvasott történet. Káoszból rend, varázslatból új, közös csend született. A kirobbanó erők finom mozgásokká, csillogásokká jámborultak, ahogy a szemekből lassan előtáncolt a lélek, s vele a az újból teremtett történet ahány gyerek, annyi képben.
Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!