EDÓ ADÓ
Varázs-idő-cipő
Gergely Edó utolsó frissítés: 15:57 GMT +2, 2012. szeptember 7.Ha azt mondja valaki nekünk, hogy fordítsunk naponta egy órát magunkra, akkor az vagy túlzásnak tűnik, s nincs nekem időm arra mozdulattal vagy mimikával elintézzük, vagy felsoroljuk, hogy hogyan szoktunk naponta akár több órát is magunkra fordítani.
Ahhoz, hogy napi egy órát önmagával legyen az ember, tudatosan döntenie kell. Ez az egy óra lehet több vagy kevesebb, mint egy óra, egyben „letöltendő” vagy több részre osztott, némelyeknél spontán, de legtöbbünknél tudatos döntés eredménye. Tudatosan kell úgy döntenünk, hogy a szokásostól eltérően fogunk viselkedni és nem viselkedni. Szokásainkon változtatni elég nehéz, és
azon változtatni, hogy mire gondolunk, még nehezebb.
Mert minél inkább másra akarunk gondolni, annál nagyobb a pác. Erről zsinórban jelennek meg a könyvek, tele velük a pszicho-spiri könyvpiac. Rá lehet kattanni ezekre a könyvekre, de amíg csak kattanunk, addig csak kattogunk, addig még mindig nem magunknál vagyunk, hanem másnál. Az útjelzőknél, amelyek fontosak is, de aki csak nézegeti más útjelzőit, az olyan, mint aki az atlaszon kirándul.
A könyvet közben le is kell tenni. A döntést, hogy megengedem a más történtét, tehát olyan külső-belső teret teremtek, ahol mindaz, amit eddig tapasztaltam átbillenhet valami teljesen más tapasztalásába, senki más nem fogja meghozni helyettem.
Nézem az idegességtől vibráló embereket, akik, amikor meditációról hallanak, kapkodó lényükkel, félős felháborodottan mondják, nem vagyok én olyan alkat, hogy annyit tudjak ülni egy helyben. Azt hiszik, az az idő, amit meditációban tapasztal a tudat, ugyanaz az idő, ami bolondot csinál az elméből, s ezáltal belőlünk.
Hamupipőke cipője szorító időcipő mostohatestvérei lábán, a cipő, amiért áldozatot kell hozni, s úgyse illik rájuk. Pedig a meditáció cipője varázs-idő-cipő, mindenkire egyformán illik, életének méreteitől, kereteitől függetlenül.
Ezt csoportban lehet a leginkább megtapasztalni, a visszajelzésekkor.
Hétvégén elvonultunk a felvinci református közösségi házba. Bár ennek a hétvégének a megteremtése egy közös álomból született, amikor cipőszorításaink eluralkodtak rajtunk, nem hittük, hogy összejön. Aztán mégis, összeverődött a csoport. Jógáztunk, meditáltunk, néma kirándultunk. S bár kilencen voltunk együtt, érezhetően kevés volt a töprenkedés, az akarás. A programot közösen állítottuk össze, aztán program-változtattunk, spontánul, gördülékenyen. Felvetődött a legvégén a kérdés, hogy vajon miért nem volt a kötelező széthúzás?
Megfigyeléseim szerint, ha egy csoport összeül, minimum egy ember elkezd bomlasztani, kifele húzni, és viszi magával az energiát is. Különcködésében még ott tart, hogy a figyelmet magának mindenáron meg akarja szerezni. Ezt több módon könnyen el lehet érni, állandóan késve, megvétózva a döntéseket, a csoport előtt tíz méterrel loholva, illetve mögötte tíz méterrel kullogva stb.
Isten őriz, hogy olyannak tetsszék, mint a többiek. Akar lenni, és más akar lenni, önmaga akarását a többiek ellenében feszítve önössége jóllakik. Egy ilyen ember miatt órákig tarthat egy megbeszélés, egyeztetés, programmódosítás.
Ezen az elvonuláson az akarások megcsappantak. Helyét a (meg)engedés töltötte ki. Kitettük magunkat a történjék, aminek történnie kell-nek. És történültek is a nem történetek, a csendek és fények. Írhatnék a programról, de az lényegtelen, írhatnék részletes beszámolót, de az is lényegtelen. Mert a lényeg úgyis azon volt, hol nem volt, hogy pont az, ami a lényeg a történetek, elmés kreációk és akarnokokságok óperenciás tengerén is túl... van.
Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!