2017. november 20. hétfőJolán
Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város
edo.transindex.ro

EDÓ ADÓ

A küszöb, ahonnan nem lógok ki

utolsó frissítés: 00:49 GMT +2, 2012. július 24.

Nemrég részt vettem egy képzésen. Egy-két nap elteltével, pont, ahogy lelkesedések után lenni szokott, jött a racionalizálás. Pontosan láttam, hogy kinek mi a hibája, sőt, ennek a bizonyos közösségnek mi a hibája.

Nemrég részt vettem egy képzésen. Emberek között voltam ismét intenzíven, öt kerek napig. A macska macskatermészete, a kutya kutyatermészete és a madár madártermészete után elég furcsa, érdekes, ijesztő és ugyanakkor izgalmas volt ismét az emberek embertermészetével találkoznom.


Egy évig éltem burkomban, napi rutinomban.

Otthonról dolgozom, a házat kert és udvar veszi körül, a piac és az óvoda közel, a barátok négyszemközt szotyogtak végig, a facebook ezer szem közt fesztiválozta a közkinccsé vált magánéleteket.

A képzésen aztán megmutatkozott idillem hátulütője, akkorát húzott rám, hogy kétoldali embergyűlöletet kaptam. Szerencsére a kétoldali agyam nem sérült túlságosan a lázban, így figyeltem, mi is ez a nyavalya, ami éppen hátba támadott. Mi történik ma az individualizmus ketrecébe zárt emberekkel, ha hirtelen közösségbe kerülnek, ahová, egyébként, néha azért vágynak?

a szerző felvételei



Azt hiszem, a tünetek nagyjából azonosak, a sorrendben lehet néminemű változás. Nos, először jött a nagy lelkesedés, a juhéé, az új, a tágasság és a gazdagság érzése. A vágy, hogy szívjam magamba a tudást, a sokszínűséget, megfürdőzzem a közösségből, az összetartozásból és befogadásból áradó erőben, a vágy, hogy én is olyan legyek, mint ők, tartozhassam közéjük.

Aztán, egy-két nap elteltével, pont, ahogy lelkesedések után lenni szokott, jött a racionalizálás. Pontosan láttam, hogy kinek mi a hibája, sőt, ennek a bizonyos közösségnek mi a hibája. Tágasságuk hirtelen szűklátókörűséggé rándult össze, befogadásuk elutasítássá durvult, összetartozásuk keretében ahány ember, annyi „szektát” s mind más irányba húzást láttam, örültem, hogy én nem tartozom közéjük és hogy


nem is akarok közéjük tartozni.

Büszke voltam arra, hogy én úgy vagyok a magam életem „szektása”, hogy nem kell hozzá keret. Aztán szerencsére jöttek a többi napok, lelkesedésem és racionalizálásom nászából megszületett egy új megértés, és lassan eljutottam oda, ahol nagyjából mindig is vagyok, a küszöbre. A küszöb, ahonnan, ha vihar jön, be lehet futni, ha ég a ház, ki lehet futni.

Hallgattam az embereket, figyeltem a mimikájukat, a gesztusaikat, de legfőképpen a mosolyukat. Próbáltam kitalálni, megtalálni azt a nyelvet, amelyen a másik ember lelke a leginkább meg tud szólalni, legyen az zene, előadás, tánc, vagy akár a csípő ringása. Kerestem azt a rést, amelyen fénye leginkább ki tud áradni, és meg tudja ezáltal mutatni igazi lényét. És próbáltam csak erre figyelni. A többi úgyis csak kamu, szerep, fájdalomból és félelemből festett zománc.




Így már sokkal könnyebb volt, enyhültek bennem a mindenféle kétoldaliak, szoktam vissza önmagam ember természetéhez. Már nem azon bánkódtam, hogy mindig mindenféle sorból kilógok, hogy mindenhol olyan vagyok, mint az okos leány ajándéka, vagyok is, meg nem is, hanem annak örültem, hogy mennyi küszöbön állhattam már, s néha bemenve, mennyi helyen sirülhettem, lehettem vendég, néha otthon.

Végül is, talán az sem baj, ha vannak ilyen küszöb-emberek, akik keresztkérdéseikkel bevihetik a lezárulni, megkövesedni készülő közösségekbe a frisset, a mást, a rugalmasat, ők pedig megtapasztalhatják a közösségekben az egységet, a megtartó erőt, az ugyanazt. Egymás katalizátorai lehetünk, és ez így van jól. Vagy, legalábbis számomra, most ez így látszik működni.
Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!