2017. november 20. hétfőJolán
Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város
edo.transindex.ro

EDÓ ADÓ

To make you happy...

utolsó frissítés: 10:29 GMT +2, 2012. május 30.

Ki kit tesz boldoggá? Boldoggá tehet valaki valaki mást? Egyre inkább azt tapasztalom, hogy nem. Senki nem tehet engem boldoggá, és minden és mindenki azzá tehet.

Ha nincs bennem derű és öröm és béke, jöhetnek akár a márquezi hősök sorban, senki és semmi ki nem elégítheti a boldogságvágyam. Telhetetlen vagyok, mind nagyobbat akarok harapni a boldogságból, mind nagyobbat markolni a világból, de elsősorban abból, aki éppen mellettem. Közben meg is akarom tartani mindet, és, ha nem félnék, hogy a végén kirepedek, erőszakkal magamban is tartanám.

Elveszítettük a mértéket. A mértékét vesztett ember pedig vagy a móhóság irányába leng ki, fogyaszt, halmoz, zsúfol, versenyez, lökdösődik, letipor és tapodja magának a talpalatnyi helyet, marakodik a koncon, vagy pedig nem fogad el, be, megmerevíti magát, lezárja, belerekeszti életét a dogmákba, eszmékbe, az ő az egyetlen aki tudjákokba.



Minél nagyobb a kilengés, az eltávolodást a középpontól,

annál nagyobb a boldogtalanság. És a hoppon maradt elvárásaink annál intenzívebben keresik a bűnbakkot. Általában minimum egy családtagjuk csak van az embereknek, így aztán legelőször is rájuk zúdítjuk a vádakat. Miattad iszom, te állat, mindenért nem lehet a politikusokat hibáztatni, stb. Ismerjük a dalokat, vicceket, amelyek erről szólnak. A fél-ségekről. Mert igaz ugyan, hogy egymás felei volnánk, de csak ha előtte egészek. Mert, ha nem, akkor előbb utóbb a másikat egészként feltüntető illúzióink elúsznak az Oltmarosszamoson, kinek, ami jut, mi pedig felháborodunk és nyavalygunk, és ráadásul még a másikat is jól meghibáztatjuk, hogy lám, miféle galád, hogy becsapott minket.


De ki is csapott be kit?

A kisgyerek énünk csapódik be, az, aki bennünk biztonságra vágyik, arra, hogy valaki állandóan lelkipelenkázza és nyugtatgassa, minden rendben van, itt vagyok én és majd boldoggá teszlek. Mert egyetlen bizonyosságunk a bizonytalanság. Bár irtózunk tőle, mégse tehetünk mást, mint azt, hogy felismerjük, ilyen az élet természete. Ilyen sablonos, kopottas, semmi nagydurranásos, mégis ígyigaz. Öttízhúsz év után felháborodunk a társunkon, apánkon, anyánkon, gyermekünkön, hogy hogy megváltozott, mondjuk, nem ismerek rád, olyan....izé lettél. Talán minden nap emlékeztetnünk kellene magunkat arra, hogy akit olyan jól ismerünk, az a másik emberről kialakított képünk, és ez már a múlté. Azt, aki ő most, ebben a pillanatban, csak letapogatni tudjuk láthatatlan csápjainkkal, megérezni őt, ha sikerül egymásra hangolódni, együtt rezdülni.

a szerző felvételei




És minden reggel, sőt, minden percben játszhatjuk azt,

hogy jól megpátyolgatjuk sértődöttségünket, mert, ha valakit, akkor minket sokan és sokféleképpen bántottak, mi aztán szenvedtünk rendesen, de, mivel megszenvedtünk a szenvedéseinkért, imádjuk azokat, a miénkek, nem adjuk, hogyisne, vagy kezdhetünk egy másik játékot, ami eleinte még mazochistábbnak tűnhet, mint az előző, hiszen kényelmetlen és illúzióromboló tud lenni: azt, hogy amikor felháborodunk, megsértődünk, megharagszunk, megsatöbbizünk, megállunk egy pillanatra, és feltesszük a kérdést, ki vagy mi háborodott fel, sértődött meg, haragudott meg bennünk, és miért? Mi az bennünk, ami bántható? Eleinte kényelmetlen és fájdalmas, utána elképesztő, aztán pedig egyre gyakrabban erősen kacagtató tud lenni a válasz, amire jutunk.


Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!