2017. november 20. hétfőJolán
Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város
edo.transindex.ro

EDÓ ADÓ

Nagy utazás

utolsó frissítés: 21:09 GMT +2, 2012. május 3.

Mentő húzott el mellettem, és eszembe jutott, hogy egy régi, vasárnapi, állomásra stoppolásunkkor egy mentő vett fel. Pici, papucs-duba volt, csak hátul volt hely, a két mentőságyon. Nem voltunk válogatós stopposok, felfeküdtünk.

Miközben szedtem a lábam hazafelé az oviból, arcomba mászó tekintetek kutatták, mitől rajtam ez a nagy vigyor. Mentő húzott el mellettem, és eszembe jutott, hogy egy régi, vasárnapi, állomásra stoppolásunkkor egy mentő vett fel. Pici, papucs-duba volt, csak hátul volt hely, a két mentőságyon.

Nem voltunk válogatós stopposok, felfeküdtünk. Hogy aztán az állomáson, amikor az üveget, amiből jókat húztak, nekünk is odanyújtották, kiderüljön, mindkét mentős Ghiţă volt, s mivel éppen Szent György napja, hát ünnepeltek.

Micsoda, csak úgy kiálltál az út szélére, és integettél? Igen. Integettem, vagy csak felemeltem a mutatóujjam. Így ni. És megálltak az autók és felvettek? Meg, elég gyorsan. Miniben voltál? Nem, szakadt farmerben. Akkor azért. Nem azért, ha nem volt szakadt, akkor is felvettek. És nem féltek a sofőrök megállni? Nem hiszem. És te nem féltél? Nem, nem féltem. Egyetlen egyszer féltem, utána sokáig nem is mertem stoppolni.

Ez a beszélgetés, így, tíz év múlva simán megeshet majdani kamasz fiammal, aki akkor lesz tizennégy éves és akkorra már csak a stoppoljonlinenak valamilyen még kifinomultabb változatát fogja ismerni, talán.

a szerző felvétele




Tizennégy évesen kezdtünk el stoppolni, magunkra.

Addig is, szülőkkel, nagyobb testvérrel. Eleinte csak rövid távokon, utána hosszabbakon is. Pont akkor jártam középiskolába, amikor éppen elfogytak a nagybuszok, és még nem voltak kicsik. Szinte lehetetlen volt eljutni Olthévízről Sepsiszentgyörgyre. Az autóval amúgy maximum egyórás utat hat óra alatt tettük meg. Vasárnap délután három után kiálltunk stoppolni, igaz, csak négykor volt a vonat, és mi van, ha nem vesz fel senki alapon az akkor trappban még gyalog is kiérünket tartottuk szem előtt. Letekertük a négy kilométert negyven perc alatt, zsírokkal és szalonákkal megrakottan is.

Négykor jött a személyvonat, a hatvan kilómétert Brassóig valamivel több, mint másfél óra alatt cöcögte le. Brassóban aztán lehetett ácsorogni két-három órát, míg fel lehetett szállni a Szentgyörgyre vivő személyvonatra, ami ismét bő háromnegyed óra alatt tette meg a harminc kilométert. Aztán besétáltunk a bentlakásig, mert a buszok hol jártak, hol nem, taxira pénzünk sose volt. Ha minden jól ment, tízre be is értünk.


Micsoda időpocsékolás, ugye?

Szerencsére akkoriban kevesen voltak, akik ezt időpocsékolásnak fogták fel. Azok, akiket gyakran vittek be a szüleik autóval, és, ha erre az útvonalra kényszerültek, akkor kétségbeesetten számolták a perceket. A többiek, a többség, bulizott. A kőhalmi állomással kezdődött a felgöngyölödés, utána jött Alsórákos, Ágostonfalva, az összes erdővidékivel, Ürmös, Apáca.

Amire Brassóba értünk, harminc-negyven fős csapat lettünk. Spontánul alakult minden, a csomagmegőrzés is. Volt egy-két tekintélyesebb fiú, ők mindig pillanatok alatt tisztázták, kik azok, akiknek aznap, rögtön, nincs csavaroghatnékja. Mindig akadtak ketten-hárman, ők vigyáztak a csomagokra. A többiek szélnek eredtünk, csavarogtunk, elvertük heti zsebpénzünk nagy részét.

Este a szentgyörgyi vonaton egy fülkében ültünk az egészen, énekeltünk, viháncoltunk. Mindig kirándulás hangulatban. A finomságok fele is elfogyott, a szerelmi kapcsolatok fele is megköttetett. Az újakat már a nyelvjárásukról betájoltuk, kimondatlanul verődtünk állandó útitársakká, kimondatlanul fogadtuk be egymást, foglaltuk vagy tartottuk a helyet, vigyáztunk egyik a másikra. Különböző korosztályok, különböző iskolákba jártunk, más-más bentlakásban laktunk. De az út oda közös volt, közös, a szó legigazibb értelmében.
Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!