EDÓ ADÓ
Gólyamese, tavaszra
Gergely Edó utolsó frissítés: 12:22 GMT +2, 2012. március 23.Születnek meg az elsők, és fittyet hánynak arra, hogy fiúk vagy lányok, és, ha fiú, akkor az anyára, ha lány, akkor az apára illik ütni. Úgy jönnek, mintha csak az apjukból klónozottan. Én is elképedtem ennek a nagyfokú klónozásnak a láttán.
ez már mellékes szokott lenni és nem szúr szemet.
Kisfiúnk is mintha csak copy paste. Dagadoztam a büszkeségtől. De azért jól megvizsgáltam a testét, hogy meggyőződjem, mégiscsak én vagyok az anyja. Kiderült, a körmét biztos, hogy én szültem. Amikor anyám meglátta, gyönyörködött benne, de elmaradt a szokásos füle a nagyapjáé, álla a nagynénié ésatöbbi.
Mondtam, hogy azért szemtelenség a részéről ennyire hasonlítani az apjára. Épp egy kicsit azért ránk is üthetett volna. Erre anyám végre elkacagta magát. Valóban, mondta, ez a gyermek csak az apjára hasonlít, rád egy cseppet sem, mintha közötök sem volna egymáshoz, de nem akartam én kimondani, nehogy megbántsalak. Igen, nagyon sok bántódás szokott lenni abból, ha a gyerek pont egy nemszeretem családtagra hasonlít. Főleg, ha valami anyósra. Na, az még csak a ribillió.
S miközben azt nézzük, hogy kié-mié, elfelejtjük, hogy ki ő igazából (mert fogalmunk sincs), és, hogy miért jött. Miért pont hozzánk, miért pont azokkal a ráütésekkel, amikkel. A családi perpatvarokban szem elől tévesztjük azt az egyszeri és megismételhetetlen titokzatos csodát, amivel érkezik, amire a lelkében ott a remény és bizalom, hogy pont a mi segítségünkkel bontakoztathatja ki, élheti azt meg. Szeretettel jön és védelmet kér.
Ennyit bárki érezhet, aki egy újszülöttet a karjába vesz. Ekkor a szívekben kinyílhat egy kis misztérium kapu. Félelemmel, féltéssel és megindultsággal vegyes érzések indulnak kavarogni. Ösztönösen feltámad a vágy, hogy ettől fogva, ezért a gyermekért, ezért a leheletnyi életért valamit másként, jobban, szebben éljünk meg a sajátunkból. Belénk villan, hogy értünk jön ez a gyerek. Mindegy, hogy a sajátunk, vagy a baráté, rokoné.
Aztán elkezdődik a hacacáré, a versengés, a ráfogások,
és a gyerek egyre távolabb és beljebb viszi magába azt, aki ő, mert azt látja, hogy a felnőttek számára az a fontos, akit belelátnak, a vonások, amiket rákennek. Nézem a fiút és az apát a fényképeken, egyformaságukat. Egy forma, igen, erősen visznek tovább egy mintát, ki tudja milyen messzi ismeretlenekből hozva azt. Ez a minta valamikor mélyen megérintett, megtetszett és szerettem. Felismertem benne valamit, ami valahol bennem is él. És mindannyiszor, amikor ezt a hasonlóságot meglátom, ez az élmény, a találkozás, egymás felismerésének és megérintésének az emléke jut eszembe. A szerelem.
De amikor elhagyom a formát, amikor néha úgy sikerül együtt lennem gyermekemmel, hogy mindketten nyugodtak és csendesek vagyunk, akkor nem látok se formát, se vonást, se a széles rokonságnak tulajdonított szellemi, lelki zakotákat. Csak a mély és kiismerhetetlen titkot látom, és a bizalmat, amellyel hozzám fordult védelemért. Hogy mi ez a titok? Nem tudom. De elindít saját titkom felé.
Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!