EDÓ ADÓ
Hozzátartozás hozzátartozókkal
Gergely Edó utolsó frissítés: 13:38 GMT +2, 2012. március 9.Sokan a gyerekeik jövőjét szem előtt tartva igényelik a visszahonosítást. Én tavaly azért kérvényeztem, mert a gyermekem, apja által, már útban volt felé. Kicsit fordítva sült el a dolog, és egyáltalán nem is foglalkoztam vele.
Mégis, ennek ellenére, ünnepi ruhába kódoltan érkeztem meg az eseményre. Az eskü szövegének aláírására várakozva volt annyi időm, hogy három négy emberrel beszédbe elegyedjem. Mondom az egyiknek, akit az Attilából, a hunok kardjából és magyar világból nem lehetett kiszedni, hogy még soha nem esküdtem. Rám néz, majd komótosan rákezdi. – Úgy látom, maga volt sólyom, és pionír is, akkor bizony esküdött, nem mondhatja, hogy nem. Ez igaz, bár akkor nem fogtam fel, mit mondok. És ekkor egyszeriben felfogom, hogy most felfogom, mit fogok mondani. Tudatában vagyok annak, ami történik, amit teszek. Bár bagatellizáljuk, mégis, nem is annyira egy ország vagy egy nép, hanem az Isten felé indul el egy fogadalom, egy szövetség fog (újból) megkötődni, megerősödni.
S bár továbbra is viccelődünk, kacagunk és cseverészünk, mégis, bennem valami lelassul. Átmegyünk a konzulátusi terembe, zsibong a sok tarka magyar. Van olyan, aki románul öltözött, csillogó manele nadrág, ing, az ingen műanyag melegítő felső. Mégis, látom rajta, ez lehet a legszebb ruhája, és a legszebb zselés frizurája. Olyanok is vannak, akiknek biztosan van a manele fiú öltözeténél szebb ruhájuk, de nem tartották fontosnak másban megjelenni, mint farmenadrágban.
Ott vannak a díszmagyarok is,
a kötelező nagybajusszal, széles mellkassal és dörgő hanggal. És azok is, akiknek már a lépésük is eskü, minden mozdulatuk azt sugározza, életük egyik legfontosabb eseményének tartják azt, ami előtt állnak. Ezek többnyire apa és felnőtt fia. Bár komolyak, ragyognak az örömtől. Mellettük törékenyeknek tűnnek az öregek, de tőlük mindenki meghatódik. Alig élnek, alig járnak, egymást támogató ősöregek. Ahányszor egy ilyen pár feláll a székről, megindul a pusmogás. Hiszen a többségnek különféle célja vagy elvárása van ennek a dokumentumnak a megszerzésével. Ezeknek az öregeknek nem céljuk, hanem okuk van rá, és nem megszereznek egy dokumentumot, hanem a magukban hordozott világuk egy része, életfájuk egy fontos ága a helyére kerül, rehabilitálódik.
És mondom az esküt, és énekelem a himnuszt, jó hangosan, és eszem ágában sincs szégyellni vagy takargatni, hogy meghatódom, hogy megérint, hogy könnyes a szemem, hogy le kell hunynom. Gondoljon ki, amit akar, hogy ez már nem divat, hogy érzelgős vagyok, hogy ettől még nem leszek magyar. Azt hogy ki a magyar és mi az anyaország, nem más mondja meg, mert ez nem ilyen vagy olyan minőségeken múlik, hanem a vállaláson.
Azt, hogy magyar vagyok, eddig is éltem és vállaltam inkább, mint vitatkoztam rajta, de a szívemben hordozott anyaországgal nem sokat törődtem. Most azonban a zászló előtt hangosan kimondott Isten engem úgy segéljen alatt megéreztem az erejét és a szépségét. Az elbagatellizált szívben hordott kép visszakapcsolt és ugyanakkor összekapcsolt nagyapámmal, aki az akkori néptanács épületéről letépte a román zászlót, és kitűzte helyére a magyart. Ezért aztán Déván politikai fogoly volt. Összekapcsolt az ő szívében élő képpel, az áldozattal, a vállalásaival. És ismét éreztette velem a sorsom elől el nem menekülésemből származó erőt.
Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!