2017. november 20. hétfőJolán
Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város
edo.transindex.ro

A SZÉKELYKŐ ALATT CSÖRDÍTENI

Farsang Döme és egyebek temetése Torockón

utolsó frissítés: 15:32 GMT +2, 2012. március 6.

Mi köze ennek a sok szájtátinak ahhoz, ami itt történik? Vagy csak kamerakiállítást látok, azt, hogy hogyan készülnek az egymást felülmúlni vágyó facebook képek, hogyan pipálják ki az emberek a letudott entörtéjnmentet?

Ha mennünk kell, kerül kocsi, ott leszünk, ha nem, nem, döntött bennem az okos, és a lelkem kezdett berendezkedni egy semmittevős szombati napra. Már megszoktam, hogy az idén, betegség miatt, minden kolozsvári vagy gyermekeknek szervezett farsangbálról lemaradtunk. A hőn óhajtott csizmáskandúr otthon kinőtt ugyan belőlünk, de csak lázas kontaktlencsékkel. Pénteken ismét körülöttünk ólálkodott, és aztán le is vert a láz. De szombat délelőtt becsapósan hideg volt a homlok, és elindultunk.

Fotók: Sütő Zsolt





Már kezdtem beleélni magam valamiféle farsangi lázba, amikor az igazi meggondolta magát, és ismét letepert, ezúttal már Torockó felé félúton. Pont akkor érkeztünk meg, amikor elindult a menet. Ott vannak, kiabáltam ugyanolyan izgatottan, mint régen, gyerekkoromban, amikor, bár rettegtem az ördögöktől és a bolondoktól, irtóztam az arcunkra kerülő szutyoktól, kísértetiesnek tűnt a szekér mögé kötött kerék csikorgása, amelyen két, egymást ölelő, székelyruhába öltözött, vigyorgó szalmabábú keringett, mégis, semmi pénzért ki nem hagytam volna a farsangi menetet.



galeria_4981.jpg
Élő lendület
galeria_4982.jpg
Erő a múltból
galeria_4983.jpg
Fiúk vonulnak
galeria_4984.jpg
A Székelykő alatt csördíteni
galeria_4985.jpg
galeria_4986.jpg
Végig minden utcán


Torockóra érkezésünk után azonban csak kicsi kóstolót kaptam, mert kocsifogságba kényszerültem alvó gyermekem mellé. S miközben keserűen vágytam a részvételt, a friss levegőt, a hétágú napot, a hegyeket őrző eget, azt bámultam, ami nekem jutott, a farsangtemetésre érkező tömeget. Kavarogtak a kérdések, mi értelme van ennek a fesztiválozásnak, idecsődülünk, mi városról jövők, egy szakrális és hagyományos jellegét veszített eseményre. Mi köze ennek a sok szájtátinak ahhoz, ami itt történik? És, ha temetnek, mit temetnek, vagy inkább, valóban temetnek? És utána változik valami, kezdődik valami új? Böjtöl még egyáltalán valaki? Vagy csak kamerakiállítást látok, azt, hogy hogyan készülnek az egymást felülmúlni vágyó facebook képek, hogyan pipálják ki az emberek a letudott entörtéjnmentet?





Valóban történik itt valami?

Ahogy hagy alább a láz, úgy fakul bennem is a sok rossz és irigy gondolat. Először csak vécézni ugrom ki. Átvágom magam a tömegen, morfondírozom, tömeg, úúúú, utálom. A kultúrház udvarán kötök ki. S ott, egy pillanatra, megérint a csend. Megmutatja magát a hegy, a napozó házakból a zöld, a fehér egyszerű szépsége, nyugalma. És a szívem megsejt valamit abból, milyen lehet a Székelykő alatt élni, hétköznapokon. Visszafele már ugrándozom a lucskos hóban, és dehogy érdekel, hogy beázott a csizmám. Egy fesztiválasztal ácsorog, annál megállok, veszek a fiamnak egy mézeskalács-lovat. És azon kapom magam, hogy örvendezem, a lovacskának is, és annak is, hogy csak ez az egy asztal van itt, nincs zsibvásár.






galeria_5002.jpg
Facebook-verseny - az igazán élő hagyomány
galeria_5003.jpg
Háttérben a múlt
galeria_5004.jpg
Nem extrém sport
galeria_5005.jpg
Cipőkrém-ördög
galeria_5006.jpg
Párban
galeria_5007.jpg
Farsangtemetési zárvatartás


Aztán a kútnál köveket mosok, játékszernek, s közben hallgatózom, nézelődöm. Visszaér a falut bejáró menet, nyomukba eredünk a fiammal, megcsodáljuk a koporsót és próbálom elmagyarázni neki, mit is jelent az. Közben a csördítések nyomán aznap már másodszor nő belém a csend. És hirtelen történik valami. Embereket látok. Látom a csördítő legények erejét, a lányok helyére is fiúkból beöltözött párok tettetett komolysága mögött pukkadozó jókedvet, a sirató vénleányok egymást támogató hisztérikus gyászát, a festéket büszkén viselő arcokat,a dolgukat kitartóan végző ördögöket, a visibáló, szüntelenül kacagó, kergetőző gyerekeket. És észreveszem a bohócot. Mellettem keni a piros csíkokat. Kedvesen közelít az emberekhez. Hozzám is, jöjjön ide hozzám is, kívánom magamban. Odafordul, kifestett arcában világít meleg tekintete, mosolya. Olyan gyöngédséggel keni fel arcomra a festéket, amilyennel utoljára talán gyermekkoromban festettek ki farsangra. Szabad a kicsit is? – kérdezi. Majd az ölemben éledező kisfiam arcára is felkeni a festéket, mintha csak védelmet a rossz ellen, a láz ellen, a részt-nem-vétel ellen.






(-)

Eltemettük tehát Farsang Dömét, és eltemettem magamban egy szekér kishitűséget, kételyt, vádat, rosszhiszeműséget. És már szívesen maradtam volna tovább is, valamiképpen megköszönni a helyieknek, a kút köré egybegyűlteknek ezt a temetést, de számomra ez alkalommal ennyi volt az ünnep. Visszaautóztunk városi mindennapjainkba, de most már a sok kérdés helyett legalább egy válasszal a tarsolyomban. Arra a kérdésre, hogy mi történt Torockón farsangtemetéskor, nyugodt szívvel válaszolhatom, ünnep történt, legalábbis bennem.




(És ekkor az idegenek között meglátom az ismerős arcokat, mert ismerős a jókedv, a buli, a felszabadult kacagás, a sok ragyogó tekintet. És a tömeg mögött a közösség magját, azét, aminek ott, Torockón, még léteznie kell, hiszen idevonzott ennyi embert. Hallgatjuk a papokat, a Farsang Döme búcsúztatását, akit megütött 2012 mennyköve. Amikor a pap ahhoz a részhez ér prédikációjában, hogy folytatjuk a hagyományt, amelyet ősapáink bíztak ránk, és, ha mi kiöregedünk, majd gyermekeink, unokáink folytatják azt, mellettem egy éppen priccolódó, kipirult arcú suhanc felkiált, az egyszer biztos!)


Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!