2017. november 20. hétfőJolán
Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város
edo.transindex.ro

EDÓ ADÓ

Emanci Manci a jég hátán

utolsó frissítés: 16:37 GMT +2, 2012. február 17.

Elkeserít az is, amikor a férfiak a nők különféle módon megnyilvánuló segélykiáltásaira csak még inkább megmerevítik vádló ujjukat, és jól odaböknek, hogy nesze nektek emancipáció, ti akartátok.

Miközben a zöldpaszuly illatozó gőzét szaglásztam a konyhámban, ahol olyan hideg van, hogy a fagyasztót hatástalanította a fagy, eszembe jutottak drága szüleim, akik arra neveltek, hogy még a jég hátán is megéljek.

Egy pillanatra belekeseredtem a finom gőzbe, mert bizony nem gondolták volna, hogy ezt a jég hátán is megélésre nevelésüket leányuk majd úgy fogja visszahallani, hogy feminista emancimanci. És, ha a fülük hallatára érne a vád, valószínűleg nekifognának aggodalmaskodni, hogy már megint elhagytam az –us-ok tradicionális, megbízható útját és


valami gyanús –istákba keveredtem.

Elkeserít az is, amikor a férfiak a nők különféle módon megnyilvánuló segélykiáltásaira csak még inkább megmerevítik vádló ujjukat, és jól odaböknek, hogy nesze nektek emancipáció, ti akartátok. Megáltalánosítják a dolgot, csak nehogy kibukjon a kiáltás mögül a személyes történet, nehogy megérintse a másik baja. Mert a másik baja az én bajom is. És akkor, ugye, baj van. Ha mindenki fején ott a vaj.

A vaj már nagyanyáim fején is ott volt. Jó nagy feministák voltak. Az egyiknek úgy lett az első gyermeke, hogy nem is volt férjnél, csak ígéretnél. Háború volt, szolgált, bombázások közepette hazagyalogolt, hogy lássa gyermekét, a másik kettőt pedig jóval negyven fölött szülte. A feminista piculáját! Micsoda kemény fehérnép lehetett. Biztosan ő maga borotválta személyesen nagyapám mellkasát.

a szerző felvétele




A másik nagyanyám pedig merte élvezni az életet,

szerette az ékszereket, a ruhákat, a férfiakat, az utazásokat, a költözéseket. Igazi huszonegyedik századi maca. Csak másik században. Ilyen felmenőkkel nem is tudom, miért csodálkozom azon, hogy feministának titulálnak engem, és még azt a többi, több millió nőt, aki nem túlélni próbálja az életet, vagy neadjisten a férfiakat, hanem megélni az életet, és, ha lehet, férfiakkal.

Gondolkodom, hogy mi lehet az életemben az, amire rá lehet fogni, hogy emanci. E-manci, az biztos. Mivel szeretek főzni és a média szerint ez ma egy menő dolog, hát jól van, egye fene, kupálódjék a lencse is. Dolgozom, munkásasszony vagyok, hááát, igen. De már ajánlották páran, hogy táplálkozzam fénnyel, és akkor nem kell dolgoznom. Egyelőre ehhez azonban buta vagyok.


Írom ki magamból a szerepeket,

mint hajdan Virginia Wolf, pedig ha nem lett volna olyan nagyon feminista, tán nem fojtják meg a kövek. Egy héten egyszer, két órán keresztül pár ember társaságában azt csinálom, amit nagyon megszerettem, jógázom, húúúú, na, ezt aztán végképp nem kéne. Bárhogy töröm a fejem, azon kívül, hogy neonomád vagyok, más olyan nagyon emancipált, feminista dolog nem jut eszembe. Semmi olyan, amiben nagyanyáim és az ő nagyanyáik ne múltak volna esetleg felül engem.

S miközben töprenkedtem a fentieken, a feminista nő, igazi nő, nőiesség szavak kavarogtak a fejemben. Hogy manapság szeretik szétválasztani ezeket a fogalmakat, minőségeket. Bedobozolni. Pedig, igen, a fentebb leírtak miatt is, ha valaki feministának akar látni, nyugodtan láthat annak, ettől még igazi nő maradok. Igazi bizony, ha belecsípek a karomba, fáj. És nőies is. Azt feltételezni, hogy nincs nőiesség egy nőben valami más dobozok miatt, olyan, mintha azt feltételeznénk, hogy nincs Hold a Nap miatt.

És, hogy befejezésként visszatérjek egy kezdeti gondolathoz, a kifele mutató fegyverujjakkal sokat nem érünk. Sem a férfiak, sem a nők. Évszázadokig lehet vitázni a feminizmus kapcsán, de, ami a rendelkezésünkre áll, az, sajnos, pár évtized, ha. Pár évtized csak, hogy ujjunkkal megcirógassuk a másik arcát.
Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!