2017. november 20. hétfőJolán
Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város
edo.transindex.ro

EDÓ ADÓ

Korom, az állandó változó

utolsó frissítés: 10:39 GMT +2, 2012. január 13.

Szeretek negyvenesek között lenni. Mert a negyvenesek már veszítettek, és nem keveset. Minimum egy válás, ha nem is papíron, mögöttük. Van legalább egy, ha nem több, kamasz vagy már felnőtt gyerekük.

Huszonévesen a harmincasokból, vagy a harminc körül járókból alakult ki a baráti köröm. Általában sokat beszéltek, beszélgettek, vitatkoztak, érveltek, gyakran számomra teljesen érthetetlen dolgokról (például a programozásról), vagy olyasmiről, amibe én szándékosan nem ártottam magam (például a politikáról).

Gyakran volt olyan érzésem, hogy én vagyok a kicsi, ők a nagyok, mert olyan nagyon értik azt, amit. Profik, és ezt fontos volt hangsúlyozni, elismertetni. Nagyon jól tudták, hogy mit akarnak. Terveztek, célokat tűztek ki. Ki, amit: család, karrier, vagyon, szex, nyaralás, spiriguruság stb. És meg is történt szép sorjában minden, a tervek szerint.


Én is harmincas lettem szép sorjában,

a terveim szerint. És azon gondolkodom, mit láttam én akkor, az én régi harmincasaimban, és belém vajon mikor nő az? Mert az a gyanúm, hogy egy évtizedet átugrottam. Ugyanis azt a lazaságot, rugalmasságot tapasztalom magamban inkább, amit a most engem körülvevő negyveneseknél látok, mintsem azt a céltudatosságot, az akarat tűzön-vízen keresztülvitelét, amit a harmincasok mutattak anno felém.

Szeretek negyvenesek között lenni. Mert a negyvenesek már veszítettek, és nem keveset. Minimum egy válás, ha nem is papíron, mögöttük. Van legalább egy, ha nem több, kamasz vagy már felnőtt gyerekük. És legalább ugyanennyi közeli halottjuk. Nem hisztériáznak a kinézetük, testük, vagy az önbizalmuk, netán az önmegvalósításuk hiánya miatt. Helyette lazán fürödnek az öniróniában, a humorban, önmegvalósítás helyett megvalósítják a találkozás percében a másikat.

Úgy tudnak meghallgatni, hogy közben a fülük a mosolyukba nő. Könyökölés helyett megnézik, merre tolonganak kevesebben, és abba az irányba indulnak el, ugyanaz a cél felé. Beszélgetés közben udvariasak, tudják, nem kell feltétlenül a középpontban lenniük ahhoz, hogy élvezhessék a társalgást. Már legalább tíz éve élik az úgynevezett érett életet, így jobban látják, hogy az érettségük lehet, csak most kezdődik el. Nem kell tehát annyira görcsölniük, hogy a saját elvárásaiknak megfeleljenek. A ritmusuk beáll valahová a nem túl gyorsan, nem túl lassan aranyába.

fotó: Pinczés Erika


A világfájdalmak abajgatása helyett gyermekeket, unokákat abajgatnak. S ha nagyon fáj az a világ, akkor előbb megnézik, a fogból vagy a lélek valamelyik bugyrából nem hullott-e ki közben valamelyik tömés. Vállalják, hogy sok mindenhez nem értenek, de amihez értenek, azt csinálják. Vállalják, hogy sok minden nem sikerült az életükben, de ami sikerült, annak örülnek, azt értékelik. A közös foglalkozáson tisztában vannak azzal, hogy mit jelent a közös szó, és nem feltételezik azt, hogy a többiek az ő jubilálásukra gyűltek össze. Ha valami rendkívülit tesznek, vagy alkotnak, van bennük annyi alázat és bölcsesség, hogy tudják fogadni a gratulációkat, nem pedig álszerényen elhárítani azokat. És érezni is azt, amit régebb talán csak tudtak, hogy


mindez nem (csak) az ő érdemük.

Igen, úgy látom most, innen a krisztusi kor lipinkájáról, hogy a negyvenben járás az első szusszanó. Látszik, még mi minden lehetséges, és az is, hogy mindent el lehet veszíteni szemperc alatt. Hogy negyvenévesen hány éves leszek, még nem tudom, de szerencsére az ember kora egy állandó változó.

(S miközben hümmgetek a távolból felém kacsintó negyveneseimnek, azon töprengek, lehet, mégsem csak róluk írtam itt, hanem mindazokról, akik lelki, szellemi érettségükben itt tartanak, kortól valóban függetlenül, csak éppen az utóbbi időben ebből a korosztályból sodorta felém őket egy jó nagy hullám.)
Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!