EDÓ ADÓ
Görcsösködések és lazackodások Szent Habakuk ege alatt
Gergely Edó utolsó frissítés: 09:49 GMT +2, 2011. november 4.Amit egyelőre biztosra mondhatok, az az, hogy nyugi, mert eddig minden, amire nagyon vágytam, és minden, amitől nagyon féltem, szép sorjában beteljesedett. Az egyik, amitől nagyon féltem, az az egyedülálló szülő szerepe.
De a hétköznapok élni akarnak.
És egyedül, egy olyan városban, ahol van pár barátom, pár ismerősöm, de rokon, szomszéd, peretputty szinte egy szál sem, a hétköznapok kemény próbái a szépítőszereknek. Egy-kettőre lekopnak és a helyzet megmutatja a maga arcát, megköveteli a szembenézést. Muszáj látni azt, ami van. Életem, amelyben rendetlenség van. És a rendet rakást hiába kezdem a portörléssel és a tükrök suvickolásával, ha csak utána szándékozom sepregetni. Egyelőre ott tartok, hogy felmérem a helyzetet, és átgondolom, honnan is fogjak neki a minek. Hogy rendszer legyen benne, hatékonyság és a végén élhetőséget kínáló tér.
Hát igen, egyedülálló lettem. Ismerek olyanokat, akik bizony egyáltalán nem vennék ezt tragikusra. Megveregetnék a vállam és azt mondanák, ne búsulj, könnyebb így. Legalább nem kell senki után igazodnod, te osztod be az idődet, te döntesz, és, ami a legfontosabb, nálad van a gyermek. Hát ez az. Pont ez a baj. Mert nem könnyebb így. A senki után nem igazodás becsavarodáshoz vezet, nem közös, egymást kibontó tánchoz. Az időmet annyira be kell osztanom, olyan összeszedettnek kell lennem, hogy a spontán elsomfordál a kapum előtt. Döntéseimből az "m" két görnyedő vállat mutat, mert súlyát egyedül viszem. És a gyermek fiú. Az rendben is van, hogy én ez a gyermek által lettem anya, de ő nem azért született, hogy belőlem anya nőjjön. Ő a maga életéért született. És hogy férfivá érjen. Kiteljesedjék, kibontsa lombját, koronáját. És azt mondom iiiiii, mert nehezen sistereg ki belőlem az igaz.
Hogy nem babra megy a játék, hanem késélen. Pont, mert fiúgyermekét egyedül nevelő nő vagyok. Látom a rengeteg csapdát, amikor a hasonló helyzetben levő anyák megpróbáltak apák is lenni, vagy csak apák lenni. Amikor a fiúgyermek az apa helyébe kényszerül. Vagy elnőiesedik. Vagy egyszerűen csak megreked abban a képzelt feladatban, hogy neki kellene tudnia valahogyan megmenteni szülei kapcsolatát. Ismerem a divatos elméleteket, látom, hogy nem vagyok egyedül ebben a helyzetben,
sőt, egyre többen vagyunk.
De ez valahogyan nem vigasztal. Mert, hogyha a többségnél azt látnám, hogy nekik sikerült, hogy a családban kiegyensúlyozottan vannak jelen és működnek a férfi és női erők, az nekem is reményt nyújthatna. Hiszen, ha másnak sikerül, akkor nekem is sikerülhet. De még a szét nem hullott családokban is akkora felfordulásokat látok, olyan szerepcseréket, eltolódásokat és gubancokat, hogy a reményért, amiért megéri maradni és élni, csak abba a helyzetbe vonulhatok vissza, amelyben éppen vagyok. A rendetlenség felméréséhez szükséges megállásba és csendbe.
Ez a csend eddigi egyik legfontosabb üzenete számomra az volt, amikor megértette velem, nézd meg a helyzeted, lásd azt, és ereszd el a görcsöt. És megéreztette annak a könnyedségét, amellyel, amikor afelől puhatolóztam gyermekemnél, hogy mit szólna egy lehetséges új kapcsolathoz, lazán válaszolta, azt mondanám akkor, hogy Szent Habakuk.
Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!