2017. november 20. hétfőJolán
Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város
edo.transindex.ro

EDÓ ADÓ

Időingák

utolsó frissítés: 15:02 GMT +2, 2011. október 20.

Valamikor a tavasszal érkezett meg hozzánk. Vékonyka, törékeny, első ránézésre üzeni, finoman nyúlj hozzám, tiszta kézzel, készítsd elő magad a találkozásra. Nem én kaptam ajándékba, mégis hozzám jött.

Ezt már az első pillanatban tudtam. Elolvastam a címet, az első mondatot, az első oldalt és éreztem, amit általában, ha igazi találkozás van. A metamorfózist. De letettem, még nem érkezett el az ideje. Történültünk, intenzíven. A fejünk tetejére álltunk és úgy táncoltunk. Összetört volna bennem egy ilyen könyv, ha akkor olvastam volna. A gyerek mellett meg amúgy is ritka csemegéje életemnek az egy szuszra olvasás.

És akkor most, valamelyik nap, elővette magát a könyv. Danyi Zoltának a Hullámok után a tó sima tükre című könyvéről van szó. Vakmerő módon olyankor veszem elő, hogy Márkus nem alszik, itthon van és játszik. Természetesen rögtön jön az ötlettel, csináljunk valamit. Együtt. Ugyanis, ha olvasok, szívből énekelek, gondolataimba mélyedek vagy valakivel elmélyülten társalgok, akkor éppen nem együtt vagyunk, hanem magánbirodalmamban,


olyan helyen, ahová neki nincs bejárata.

És a legnagyobb baj, talán nem is az, hogy ilyenkor nem vele vagyok, hanem az, hogy ilyenkor nagyon mélyen és bent vagyok, ahol erősek az érzések, olyannyira, hogy ilyenkor féltenivaló a tekintetem. A tekintetem próbálja megőrizni a veszedelmektől, megpróbál a szemembe nézni és belém kapaszkodva kirángatni onnan. Egyszem anyját, aki, nagyon gyakran, még mindig a világ köldökét jelenti számára.

fotó: Sütő Zsolt



Nos, az együttcsinálásból az lett, hogy éppen kölcsönkapott futóbiciklijével elindultunk megnézni a Szamost. Vasárnap délutáni pangás volt, a járdán araszolgattunk, nagyon lassan, és én olyasmit merészeltem, amit kamaszkoromban nagyon gyakran, aztán felnőtt koromban is még elég gyakran, de, amióta a gyermekem megszületett, soha: az utcán sétálva olvastam. Olvastam ezt a tiszta kezet, szemet, lelket hívó könyvet, és pont, amikor ahhoz a részhez értem, ahol a teakészítő mester időtlen mozdulatokkal készíti a sűrű, zöld italt, ami pont a leglényegesebbről szólt, a jelenlétről,


Márkus mellettem elesett.

Mivel nagyon lassan mentünk, gondolom, direkt esett el. És nem is esett el nagyon, éppen csak rádőlt a biciklire. Figyelmet akart. És meg is kapta. És én is, bőven. Három fiatal cigányné jött szembe. A legidősebb, aki talán velem egyidős lehetett, mélységesen felháborodva és megvetéssel a szemében mondta, a hölgy olvas és a gyerek mellette elesik. Szép, szép! Édes Istenem, édes Istenem! Az első reakcióm a védekezés és a támadás volt. A megmagyarázás. Utána is szóltam, hiszen az előbb mondtam el neki, hogyan kell menni, hogy ne essék el. Úgy néz rám, mint egy eszementre. – De hát ez csak egy gyermek, asszonyom, a gyermeknek nem elég egyszer elmondani, el kell mondani százszor és ezerszer, és úgyse fogja megérteni. Mert gyermek. Állandóan kell figyelni, vigyázni rá. Mennek tovább.

– Igaza van, mondom, és tudom, igen, igaza van. A hangomtól megütődik. Megáll, megfordul. És ekkor egy árnyalattal másképp szól a hangja. Ez már a családias hang. Megengedi magának, hogy egy picivel hangosabban mondja a magáét, mintha csak családtagjának. Ekkor már közünk van egymáshoz, mert, amit mondott, eljutott hozzám. – Igaza van, valóban az én hibám, nem figyeltem. Becsukom a könyvet. S miközben a teakészítő mester mosolya még a lapokon keresztül is melegíti tenyerem, arra gondolok, vajon Márkus mit értett ebből az egészből.

Leguggolok és elmesélem neki, ahogy tudom, a beszélgetésünket a cigányasszonnyal. Utána pedig megnézzük a Szamost. Az egyik felbukkanó gondoltamat is viszi a víz, azt, hogy talán még ebből az iménti történetből is egyik függőségemből kapott ízelítőt a gyermekem:


a könyvek szenvedélyes szeretetének függőségéből.

A gyermekem, aki játékaitól idővel megválik, aki tudja, hogy a dolgait általában kapjuk és továbbadjuk, és csak nagyon ritkán vesszük – ettől is válik sok ruhadarabja és játékja olyan kedvessé, olyan nagyon szerethetővé, mert emlékezteti őt valamelyik drága barátjára vagy unokatestvérére –, de aki számára mégis létezik a birtoklás élménye. És ez pont a könyvek birtoklásában nyilvánul meg. Gyakran alszik el valamelyik könyvével a kezében, amikor aztán kiveszem a laza kis ujjacskák közül a kincsét, összevisszák lesznek bennem az érzések, büszkék és alázatosak, féltők és bátorítóak, és nem tudom eldönteni, kis, könyvfüggő gyermekemet függősége vajon elveszíti vagy megmenekíti a jövő számára, a jövő számára, amit magában hordoz, mint ígéretet.
Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!